Idő 
Értékelés 
Értékelés Veled vagyok, és őrizlek téged,
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.
Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.
Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.
Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.
De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.
Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:
Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!
amikor tép a fájdalom,
s remegő ujjal végigsimítok
összeszorított ajkadon.
Nem szólok semmit. Magamhoz húzlak,
s válladra hajtom a fejem,
nem mutatom, de nekem is úgy fáj
a lelkem, hogy nem segíthetek.
Boldogan lennék hűsítő harmat,
végigperegve arcodon,
hogy érezzem, mikor érintésemtől
elcsitul benned a fájdalom.
Lehetnék selymes, puha kis kendő,
hogy végigsimítva arcodat,
letörölhessem homlokodról
a verejtéket, mely ott maradt.
De nem tudok. Pedig úgy szeretlek,
s megtennék bármit! Jól tudod!
Csak ne hagyj itt! Nélküled félek!
Oly sötétek az alkonyok.
Miattad félek, s amikor alszol,
esténként imádkozom,
kérve az Istent: segítsen rajtunk,
s tartson meg nekem, hisz tudod:
Nélküled nem tudnék már élni,
hiszen te vagy a mindenem!
Uram! Én már csak annyit kérek,
ne vedd el tőlem mindenem!
Néha elég, ha átölelsz engem,
s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,
olyankor nem kell semmi sem nékem,
Csak néhány érintés, mely nyugtató.
Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,
mikor gyöngéden belém karolsz,
olyankor hűvös nyugalom jár át,
olyan jó mikor veled vagyok!
Néha elég már egyetlen perc is,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,
hiszen te vagy a számomra minden,
melyet a sorsom adott nekem.
Szeress még kérlek. S ne engedj messze!
Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!
Nekem elég, ha átölelsz némán,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.
s úgy simulsz hozzám, mint lágy takaró,
olyankor nem kell semmi sem nékem,
Csak néhány érintés, mely nyugtató.
Csak néhány szó, melyet fülembe suttogsz,
mikor gyöngéden belém karolsz,
olyankor hűvös nyugalom jár át,
olyan jó mikor veled vagyok!
Néha elég már egyetlen perc is,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz,
hiszen te vagy a számomra minden,
melyet a sorsom adott nekem.
Szeress még kérlek. S ne engedj messze!
Hisz tudod, hogy te vagy mindenem!
Nekem elég, ha átölelsz némán,
csak érezzem azt, hogy te is szeretsz.
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Elmentél tőlünk. Nem is szóltál.
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Azt sem tudtuk, hogy merre vagy!
Bárhogy hívtunk, és hiába szóltunk,
nem hallottad a hangokat.
Pedig titokban, szívünk mélyén
ott repdesett a gondolat,
talán meghallod, s visszajössz majd,
de magába zárt az alkonyat.
Ifjú voltál. Kedves, és bájos.
Most is látom az arcodat!
Hogy lehet, hogy magával rántott
egyetlen őrült pillanat?
Miért nem küldtél csak egy sóhajt?
Mért nem mondtad, hogy merre vagy?
Hiszen szerettünk, s úgy hiányzik
minden apró kis mozdulat!
Minden szó, amely rád emlékeztet,
annyira fáj, hogy felszakad
lelkünkből fájó, vérző sebként,
s keserű könnyek hullanak.
Már nem érzed. Nem látol semmit,
s nekünk úgy fáj a gondolat!
Nem tudtunk tőled elköszönni,
de az emléked itt maradt.
Most is úgy fáj, és szívünkben mindig
örök, tátongó űr marad,
mélyre temetve, s lelkünk mélyén,
őrizzük kedves arcodat.
Már ott pihensz. Másik világban.
Ott tán lehetsz majd boldogabb!
Mindig itt leszel szívünkbe zárva,
aludj. Álmodd az álmodat!
Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.
Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.
Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.
Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.
Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.
Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.
Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben
gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,
de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,
s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,
mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,
hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.
