Boríts kabátot a mára,
hiszen remegi a múltat.
Nem is gondol semmi másra,
csak ne hozzon jövő rosszat.
Melegítse át a szívét,
szeretetből szőtt kabát.
Nyissa hát ki a fülét,
hallja meg igaz szavát.
hiszen remegi a múltat.
Nem is gondol semmi másra,
csak ne hozzon jövő rosszat.
Melegítse át a szívét,
szeretetből szőtt kabát.
Nyissa hát ki a fülét,
hallja meg igaz szavát.
Erdős Sándor: A kicsi pók
Kis pókunk már hálót szőne.
Bár csak gyorsan nagyra nőne.
Hamar eszik egy keveset.
Nem sokat, csak egy legyet.
Hú, már biztos nagyobb lettem,
hiszen már eleget ettem.
Nyújtózkodik is nagyokat,
most beszővöm a falakat.
Meg is indult nagy sietve,
muslicákat ijesztgetve.
De a fal még oly távoli.
Inkább maradok én kicsi.
Kis pókunk már hálót szőne.
Bár csak gyorsan nagyra nőne.
Hamar eszik egy keveset.
Nem sokat, csak egy legyet.
Hú, már biztos nagyobb lettem,
hiszen már eleget ettem.
Nyújtózkodik is nagyokat,
most beszővöm a falakat.
Meg is indult nagy sietve,
muslicákat ijesztgetve.
De a fal még oly távoli.
Inkább maradok én kicsi.
Furcsa érzések dúlnak bennem.
Ezt eddig még észre sem vettem.
Egész álló nap, csak rád gondolok.
Lehet, hogy ez illetlen dolog.
Hiszen, alig ismerlek téged.
Elnyomni nem tudom, mit érzek.
Édes hangod hallását vágyom,
míg el nem nyom hangod szülte álom.
Álom, melyben csak te vagy jelen.
Megérint egy szép szerelem.
Nem csak őrült, buja testiség.
Hol szívünk örökre összeég.
Ezt eddig még észre sem vettem.
Egész álló nap, csak rád gondolok.
Lehet, hogy ez illetlen dolog.
Hiszen, alig ismerlek téged.
Elnyomni nem tudom, mit érzek.
Édes hangod hallását vágyom,
míg el nem nyom hangod szülte álom.
Álom, melyben csak te vagy jelen.
Megérint egy szép szerelem.
Nem csak őrült, buja testiség.
Hol szívünk örökre összeég.
Jöjj be a kis kunyhómba, testvér,
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.
Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.
Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.
Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.
Tarnazsadány, 2020. május 19.
Hisz közel már az este a naplementén.
Halat eszünk kormos serpenyőben,
Egyél, testvér, jut néked is belőle.
Ó, az én népem az élet vándorai,
Mint az égen szálló sólyommadarai.
Adunk szállást a vándornak,
Egy-két hét, és eltávolodnak.
Itt élünk az elmúlás földjén,
Ősi birtokok vándorok völgyein.
Ha szívünk elvágyódik egy más tájra,
Szekéren, ki gyalog utazunk rongyosan az örökkévalóságba.
Ho-hó testvér! Ne állj meg az ajtóban,
Hiszen van még bor a kancsóban.
Világ szívén a föld vándorai,
Megpihen végleg az emlékeink álmain.
Tarnazsadány, 2020. május 19.
A bőr színe
Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!
Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.
Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!
Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?
De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.
Tolerancia és az integrálódás jegyében.
Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!
Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.
Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!
Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?
De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.
Tolerancia és az integrálódás jegyében.