Nem tudnék különbséget tenni
soha a gyermekek között,
hiszen a testemből jöttek,
keserves fájdalmak között.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen a szívem úgy remeg,
mindegyikért, mert nem lehet itt,
s nem mutatom, de szenvedek.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen nélkülük oly üres
minden, akár a polcon álló
áttetsző kristályüvegek,


melyeknek fénye oly vakító,
és mégis olyan hideg,
mint a jég, amelytől fázol,
s vörösre marja a kezed.


Nem tudnék különbséget tenni,
hiszen egyformán szenvedek
Mindegyikért, hisz annyira fáj,
amikor nem segíthetek.


Nem tudnék különbséget tenni,
s szívemben olyan heves
a fájdalom, amelyet érzek,
úgy érzem: széjjelreped.


Nem tudnék, s nem is szeretnék.
Szívem csak értük dobog,
s nem kérek mást, csak hogy lássam,
hogy végre ők is boldogok.

Akik sodródnak csak az árral
sírva keresve kiutat,
azok tudják csak mi a bánat,
ajkukon még sincsen panasz.

Hallgatnak csöndben. Mit se várva,
összeszorítva ajkukat,
bármily nehéz is, nem adják fel
oly féltve őrzött álmukat.


Befelé csordult könnyeikből,
amely a lelkükből fakadt,
nem tudja senki mennyi folyt el,
s mennyi bánat, mi ott maradt.


Mégis erősek, mint a tölgyfa,
mely a viharban ott marad,
erős szele hiába tépi
ellenáll, s egyenes marad.


Bárhogy égeti tűző napfény,
gyökere nedvességet ad,
hiszen messzire nyúl a földben,
s táplálja hűs vizű patak.


Erős marad, ahogyan ők is,
kiket oly sokan bántanak,
pedig a lelkük oly törékeny,
akár egy porcelánbaba.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy van benne annyi akarat,
mely elsöpör minden nehézséget,
és azért is felül marad.

Nem harcolok. Vidd el a pálmát!
Nekem az mit sem jelent.
Számomra sokkal többet ér,
Ha valaki engem szeret.

Nem búsulok. Mit számít nékem,
ha mások fényben fürdenek?
A vakító fény gyakran csak kábít,
és illó délibáb lehet.

Nem hízelgek. Nem állok sorba.
Szánalom nem kell nekem!
Hiába írsz te aranyló tollal,
az enyém sokkal ékesebb.

Hiába vagy te büszke és öntelt,
Boldogabb sosem leszel,
Ameddig nem tudsz úgy szeretni,
ahogyan én szeretek.

Nekem a nap izzó korongja
csak távoli fénypont lehet,
sugara halvány, fénylő csík csak,
de nekem mindent jelent.

Hiszen a szívemmel érzem,
mennyivel értékesebb,
akinek talán morzsa jut csak,
de mégis tiszta a keze.

Nem gyűlölök. Azt átadom néked.
Ezerszer többet jelent,
ha szívem melege arra árad,
ahol még szükség lehet.
Adhatnak neked értékes díjat,
de győztes sosem lehetsz,
akit a szánalom űz csak,
nem tisztel. Érdekből szeret.

Virágok, melyet úgy készítettem,
oly türelemmel, könnyedén,
minden szirmukba lelkemet rejtve,
amely majd bennük újra él.

Különös színben pompázó rózsák,
mik csillogva nyújtják szirmukat,
ezüst csillámmal bepermetezve,
hogy téged elkápráztassanak.

Belevarrtam, mit lelkemben érzek,
Látod? Szirmukban ott vagyok!
Mint a szeretet bűvös varázsa,
hiszen csak ennyit adhatok.

Minden, melyet e rózsában látol
szinte a lelkem tükrözi,
épp oly törékeny, védtelen, néma,
bár tudom, hogy mások nem hiszik.

Vigyázz rá! Hiszen épp olyan gyönge,
mint a lelkem, mely úgy ragyog,
egyetlen néma érintéstől,
Amelyet tőled kaphatok.

Becsüld meg. Kérlek! Ne törd össze!
Hiszen csak teérted vagyok!
Mint a csillagok fent az égen,
ameddig szeretsz, úgy ragyog.

Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.