Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.

Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.

Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.

Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.

Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.

Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!

Jó lenne hinni úgy, mint régen,
talán egyszer még jobb lehet,
s az a súly, mely a vállam nyomja,
holnapra könnyebb is lehet.


Hogy az a hang, mit alig hallok,
Holnap majd felcsendül nekem,
s azok, akik most nem ismernek,
nem nyomják rám a bélyeget.


Hiszen a súly, mely földre húz most,
holnapra másé is lehet,
s hogy mily nehéz erősnek lenni,
csak akkor érzed, ha átveszed.


S talán, ha te is összeroppansz
alatta, akkor értheted,
milyen nehéz is jónak lenni
mindig, és mindenekfelett!

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!