Hogy töröljem ki emlékeimből
múltamat, amely úgy követ,
mint egy árnyék, mely rám vetődve
eltakarja a fényeket.


Mért üldöz úgy? Nem volt más bűnöm
csak hogy elhittem, van helyem
napsütött parton megpihenni,
ahol nem kínoz semmi sem.


Azt hittem, hogy a napkorong fénye
egyformán árad bárkire,
meleg sugárral simogatva,
míg a bőrünkön megpihen.


Hogy töröljem ki emlékeimből
az álmot, amely még úgy jön el,
lehántva magáról minden rosszat,
eltörpítve a bűnödet.


Hogy töröljem ki emlékeimből
a rosszat, amely még úgy övez,
éles karommal szaggatva húsom,
feltépve annyi sok sebet?


Nem tudom. És nem értem én sem:
mért kell bűnhődnöm ennyire?
Hiszen nem volt, csak annyi bűnöm,
hogy vakon szerettelek.


Ne üldözz! Felejts el engem.
Töröld ki emlékemet!
Szeress mást, és hagyj engem élni!
Engedd, hogy szeressenek.

Olyan lettem, mint a vén diófa ága,
amelynek pergő gyanta könnye hull,
csupasz törzsére lassan végigfolyva,
mint szempillámon, ha bánat könnye hull.

Ő is siratja néma pusztulását,
ahogy magamban én is fájlalom
az elmúlott időt, mit rád tékozoltam,
s nem maradt bennem más, csak szánalom.

Nem is értem, hogy mért tudtam szeretni
olyat, akinek nincs érző szíve,
helyébe kemény, hideg kőlapul csak,
s nem érdekli, hogy másé vérzik e.

Nem is értem, hogy mért hagytam elszállni
az időt, mely száguld, s üvöltő szele
hófehér kristályt fúj sötétlő hajamra,
s márvány arcomra fagycsókot lehel.

Nem bánom már, hisz kárpótolt az élet,
bár nem adott soha földi kincseket,
csak két csillagot, mely olyan drága nékem,
ha rájuk gondolok, szívem megremeg.

Nem várom már, hogy rám csillan a napfény,
csak e két csillagot hagyja meg nekem,
had láthassam, hogy felettem ragyognak,
hiszen az övék egész életem.

Érezned kell minden pillantásban
milyen fontos vagy énnekem,
s hogy a szememben lévő csillagok fénye
miattad fénylik fel nekem.

Érezned kell, hogy mennyire félek,
hiszen most olyan messze vagy,
nem láthatlak, és nem őrizhetlek
minden bajtól, mely rád szakad.

Érezned kell, hogy miattad élek,
s hozzád száll minden gondolat,
nélküled már csak hideg fagy lesz,
s ébenfekete éjszaka.

Érezned kell, hogy a hang, amely feltör
belőlem, olykor megszakad,
egy néma pillantás erejéig,
míg átsuhan rajtam egy tétova

kétség, mert félek: túl messze vagy már,
s nem hallod meg a hangomat,
elnyeli már a távolság néha,
s valahol félúton megszakad.

Mégis: tudnod kell! Bármi jöjjön,
nincs olyan őrült pillanat,
amely tetőled messze űzne,
s elsodorná a hangomat.

Minden szó, mely a torkomból jön, fel
legmélyebb belsőmből fakad,
szeretlek! Minden porcikámmal,
s bármi lesz, szívemben maradsz!

Húzd rá prímás, szóljon a nóta,
valami pattogós legyen,
hadd szóljon az a hegedű,
hisz az kell most nekem.

Valami tüzes nóta kell,
hogy vidámabb legyek,
ne tudják, hogy mennyire fáj
az a bolondos szívem.

Húzd rá prímás, hiszen a nóta
valami gyógyír most nekem,
had szóljon az a hegedű,
ahogy még sosem.

Húzd rá prímás! Én most a búmat
egy dalban mondom el,
hadd tudja, aki elhagyott, hogy
érte fáj szívem.

Egy kéz csak, de mikor megsimítja,
s átöleli a vállamat,
olyankor megszűnik minden gondom,
s édes lesz minden pillanat.

Olyankor megáll az idő, és már
nem számolom a perceket,
valahol másik dimenzióban,
álomvilágban létezem.

Ott, ahol nincsen semmi bánat,
csak a végtelen szeretet,
amelyben én is újra élek,
hiszen annyira jó veled.