Idő 
Értékelés 
Értékelés …az élet tengerén…
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Élem az életem az élet tengerén…
A kicsi és nagy hullámok habos hegyén…
Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem?
Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…?
Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba,
És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába…
Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén,
Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén.
A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán,
Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán…
Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek.
Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek?
Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében.
Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében!
Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán,
Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán…
Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem,
És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem…
Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág,
És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság…
Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta,
És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra!
Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre!
Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre!
Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog!
Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok.
Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti,
Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti…
Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám?
Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám…
Vetettem én sok magot fedélközbe,
De nincs mese, engem sós víz vesz körbe…
Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek,
De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek…
Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang…
Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang!
A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan…
Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan.
Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz!
Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz!
Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok…
Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?!
A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek,
Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek…
Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem,
És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem…
Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem?
Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem?
Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem,
Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem?
Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni,
Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni…
Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig,
És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig…
Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki,
Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki.
Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni…
Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni?
Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Állok az erkélyen, és lenézek a tájra,
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.
Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.
Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.
Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.
Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.
Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.
Ha ezt még tájnak lehet nevezni.
Mert nem látok a ligetben senkit,
Sem a tavon csónakkal, evezni.
Mögöttem néhány árválkodó fűzfa,
Melyet néha meglebbent a szél,
Ha a betonházak dzsungele közül
Egyáltalán a fűzfához valahogy elér.
Templomok tornyai magasodnak,
Hoznak fehér foltot a szürke tájba.
Madarak a tornyok felől szállnak
A város egyetlen megmaradt parkjába.
Az a néhány fa, mit parknak neveznek,
Már csak árnyéka egykori önmagának.
Mert átalakult szerepe az idők folyamán:
A házakban nagyobb értéke van a fának.
Csak állok és nézem: távolban csak a hegyek,
A sok szürke épület mögött maradtak zöldek.
Még néhány zöldre festett ház meg garázs,
Szemfényvesztő, hamis és szomorú varázs.
Itt élünk bezárva egy épített világba,
És meghalunk, mintha természetes lenne.
Pedig az erdők ma már házak, nem fák,
A felhők pedig gyárkémény füstgomolyák.
Feslik már a fű,
Lassan, teljesen száraz.
Fűzöld múlóban.
Kárpátoknak hegysége,
a vidékünk szépsége.
*
Leszánkáznak a
Levelek. Vastag avar.
Recsegő lépés…
Körbe vesznek nagy hegyek,
Dombok, rétek és terek.
*
Az őstermészet,
Hosszú szunyókába kezd.
Fenyő büszkén áll!
Kis falukban csönd honol,
Messze innen a pokol.
*
Kósza szélvihar
Mezőn, réten, hegyeken.
Száraz fűcsomók…
Kertben tulipán nyílik,
Gyönyöre messze hírlik.
*
Rétek ideje
Lassan lejár. Kopárság.
Elszáradt virág.
Finomság itt az alma,
Termesztők diadalma.
*
A melengető
Napsugár, erőtlen már.
Fonnyad, hidegül.
Minden gyümölcs zamatos,
Nem ritka a libafos.
*
Naplemente, már
Felhősen márványosos.
Égi akkord, nincs.
Csöndes folyó a Tisza,
De a legszebb, az biza.
*
Vörös és sárga
Szín örvénylik a földre.
Tompított élet.
Szép haza a magyarnak,
Innen el, nem zavarnak.
*
Fény, még cikázgat,
Bokrok között, meg fűben.
Avarba, nem megy!
A Kárpátok ölelnek,
Hegyek, völgyek nevelnek.
*
A hűvös évszak,
Hideg léptekkel közelg.
Nyirkos párát hint…
Csodás vidék, jutalom.
Természet a hatalom.
Vecsés - Beregszász, 2015. október 22. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam: beregszászi Bihari Kitty. A tanka csokor eredeti Basho féle stílusban készült.
Lassan, teljesen száraz.
Fűzöld múlóban.
Kárpátoknak hegysége,
a vidékünk szépsége.
*
Leszánkáznak a
Levelek. Vastag avar.
Recsegő lépés…
Körbe vesznek nagy hegyek,
Dombok, rétek és terek.
*
Az őstermészet,
Hosszú szunyókába kezd.
Fenyő büszkén áll!
Kis falukban csönd honol,
Messze innen a pokol.
*
Kósza szélvihar
Mezőn, réten, hegyeken.
Száraz fűcsomók…
Kertben tulipán nyílik,
Gyönyöre messze hírlik.
*
Rétek ideje
Lassan lejár. Kopárság.
Elszáradt virág.
Finomság itt az alma,
Termesztők diadalma.
*
A melengető
Napsugár, erőtlen már.
Fonnyad, hidegül.
Minden gyümölcs zamatos,
Nem ritka a libafos.
*
Naplemente, már
Felhősen márványosos.
Égi akkord, nincs.
Csöndes folyó a Tisza,
De a legszebb, az biza.
*
Vörös és sárga
Szín örvénylik a földre.
Tompított élet.
Szép haza a magyarnak,
Innen el, nem zavarnak.
*
Fény, még cikázgat,
Bokrok között, meg fűben.
Avarba, nem megy!
A Kárpátok ölelnek,
Hegyek, völgyek nevelnek.
*
A hűvös évszak,
Hideg léptekkel közelg.
Nyirkos párát hint…
Csodás vidék, jutalom.
Természet a hatalom.
Vecsés - Beregszász, 2015. október 22. – Kustra Ferenc József - A haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam: beregszászi Bihari Kitty. A tanka csokor eredeti Basho féle stílusban készült.
Márvány égboltján
aranyszínű alkonyat.
Sóhaja rebben.
*
Szél visz fényeket,
bíborba fúlt horizont.
Álmodik a Nap.
*
Vérarany sugár,
eltűnik a domb mögött.
Égő búcsúszó.
*
Piros fényszalag,
ég és föld összeér most.
Csend ölel mindent.
*
Búcsúzó tűzben,
a Nap süllyedő fáklya.
Hullám oltja el.
*
Lassan sötétül,
napfény az éjbe simul.
Csillagok várják.
*
Aranyhíd ragyog,
kék hegyek közt búcsúzik.
Bíborban ég el.
*
Izzó korong ég,
Balcsi ölében alszik.
Füstje az alkony.
*
Parázs ég alatt,
tenger nyeli a tüzet.
Szikrák haldokolnak.
*
Láng csókol vizet,
forró sugár elhalványul.
Gőz száll az égre.
*
Sistergő fényben
a Nap a habok közé.
Hull s elenyészik.
*
Hegyek peremén
elcsitul a fény zaja.
Árnyék öleli.
*
Halkul a szellő,
Nap csókolja a földet.
Csillagfény rezzen.
*
Rőt lángban lobban,
mint halkan égő fáklya.
Az ég vörösben ég.
Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.
aranyszínű alkonyat.
Sóhaja rebben.
*
Szél visz fényeket,
bíborba fúlt horizont.
Álmodik a Nap.
*
Vérarany sugár,
eltűnik a domb mögött.
Égő búcsúszó.
*
Piros fényszalag,
ég és föld összeér most.
Csend ölel mindent.
*
Búcsúzó tűzben,
a Nap süllyedő fáklya.
Hullám oltja el.
*
Lassan sötétül,
napfény az éjbe simul.
Csillagok várják.
*
Aranyhíd ragyog,
kék hegyek közt búcsúzik.
Bíborban ég el.
*
Izzó korong ég,
Balcsi ölében alszik.
Füstje az alkony.
*
Parázs ég alatt,
tenger nyeli a tüzet.
Szikrák haldokolnak.
*
Láng csókol vizet,
forró sugár elhalványul.
Gőz száll az égre.
*
Sistergő fényben
a Nap a habok közé.
Hull s elenyészik.
*
Hegyek peremén
elcsitul a fény zaja.
Árnyék öleli.
*
Halkul a szellő,
Nap csókolja a földet.
Csillagfény rezzen.
*
Rőt lángban lobban,
mint halkan égő fáklya.
Az ég vörösben ég.
Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.
A kilátástalanság,
Egyenlő sorstalanság.
Bármerre nézek fekete erdő,
Fák között nemhogy fű, semmi sem nő.
Ide állatok sem tévednek,
Ők ebben tévedhetetlenek.
Egyedül botorkálok,
Csukott szemmel nem látok,
Fáknak sorra nekimegyek
És majd rám dőlnek a hegyek.
Keresem a kiutat,
Mit vak sötétség mutat;
Mély, feneketlen kutat.
Már csak az kell, hogy hopp, beleessek
Így a Föld túloldalán lehessek.
Az sem oly' jó, mert magyar vagyok
Vagy mifene és én itt halok
Meg majdan a hazámban,
Vályogviskó házamban.
Már csak ez a kívánságom,
De a jövőt csak nem látom.
Már semmit sem tudok, semmit sem érzek,
Már hiába dúlnak bennem érzések.
Az élet olyan, mint... amilyen.
Nekem ilyen jutott… semmilyen…
Vecsés, 2011. május 7. – Kustra Ferenc József- íródott: bokorrímes csokorban – önéletrajzi írásként.
Egyenlő sorstalanság.
Bármerre nézek fekete erdő,
Fák között nemhogy fű, semmi sem nő.
Ide állatok sem tévednek,
Ők ebben tévedhetetlenek.
Egyedül botorkálok,
Csukott szemmel nem látok,
Fáknak sorra nekimegyek
És majd rám dőlnek a hegyek.
Keresem a kiutat,
Mit vak sötétség mutat;
Mély, feneketlen kutat.
Már csak az kell, hogy hopp, beleessek
Így a Föld túloldalán lehessek.
Az sem oly' jó, mert magyar vagyok
Vagy mifene és én itt halok
Meg majdan a hazámban,
Vályogviskó házamban.
Már csak ez a kívánságom,
De a jövőt csak nem látom.
Már semmit sem tudok, semmit sem érzek,
Már hiába dúlnak bennem érzések.
Az élet olyan, mint... amilyen.
Nekem ilyen jutott… semmilyen…
Vecsés, 2011. május 7. – Kustra Ferenc József- íródott: bokorrímes csokorban – önéletrajzi írásként.
