Idő 
Értékelés 
Értékelés 3 éve van háború a szomszédban. Katonák, havonta ezrével fogynak… Kárpátaljaiak is…
(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*
(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.
A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.
Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!
Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…
A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*
(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!
Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!
A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!
Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.
(3 soros-zárttükrös, hatsoros belsőrímes, önrímes)
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó,
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… bizony, véres lesz az ágyúgolyó.
Te ágyú… Te, nagyot lövő ágyú… mit kilősz az bizony ágyúgolyó.
*
(leoninus)
Figyeljétek, tüzér ki tüzet nyit és azt bizony nem is kicsit.
Az elsütő szerkezetre spárgát köt messze, védett a keze!
Messziről jól megrántja a spagócát, kilövi a golyóját…
Sok lőporfüst terjeng a levegőben, durranás elmenőben.
A tüzér fiatalúr lefekve rángul és a füstsötétbe bambul.
Szeme vége üvegessé vált, arcán meg búra vált, értelmet levált.
Megjelent az ütegparancsnok, elhatározta: én most ordítok!
Mit képzelsz, hogy lefekszel, te szemét? Hallod? Nem tüzér vagy? Mér’ fekszel?
Ébresztő föl és kelj is föl! Telefonáltak, hogy megest lőni köll!
Szegény fiatalúr önkéntes katona volt, de belőle az élet már kiholt…
Már nem mozdul, ruha alól vérzik nyakája, kósza volt a golyó támadása…
Parancsnoka maga próbálta fölrázni, de nem ment... lassan, de könnyezve elment…
A parancsnok ment és telefonált, a vezető tűzére már hősi halott,
Nincs embere, ki madzagot rántson, halál élőre váltson… jól elkomázott!
*
(HIQ)
Háború,
Olyan amilyen!
Végpróba!
Mindenki
Ezt nem éli túl.
Végpróba!
A golyó
Megy! Kemény acél.
Végpróba!
Vecsés, 2025. február 9. -Kustra Ferenc József- Írtam: történelmi följegyzésként az ukrán háborúban 3 év alatt meghalt és megnyomorodott katonák emlékére… alloiostrofikus versformában.
Új szemszögből az Ukrajnai háború… TV mindent mutat… készül az atomháború?
(leoninus csokor)
Hallom, hogy nagyobb körben haldoklik a csend, közben még szipog, így esend.
Épphogy elég messze vagyunk a háborútól, az háborús országtól…
A sok lövedék már olybá' fölaprította a békét, a mindenkit… azt a kiskését…
A háború bűnei is sebzik életeket, fekete kosok nem értik ezeket!
(senrjú csokor, félhaiku-lánc mintára)
Fekete kosok
Tele vagytok nagy sebbel…
Nincs feloldozás.
Fekete kosok
Nincs oly’, feloldozástok…
Lelketekben sem.
Ha nincsen felhő, a Hold ezüst fénnyel operál, de ezzel halált is citál.
Fekete kosoknak mindegy, van-e felhő vagy holdfény… ezek mind kemény legény…!
Tudják, ők megmondják dollár milliárdokért, de vajon mit tesznek az életekért.
Semmit! Ezt úgy lehetne orvosolni, hogy egy hétre, be kellene öket sorozni…
Nem lehetne senkivel kapcsolatot... aki nem éli túl, az kap zipzáras zsákot!
Bizony népek lelkének jót tenne, főleg, ha többé nem kell, zsákos halottnak lenni…
Fekete kosok
Csend agonizál… Lövés!
Ez idegőrlő.
Fekete kosok
Fronton, felmentés… halál.
Halottnak mindegy.
Járókelők csak nézik, hogy egyet megint visznek, de ha nem hozzák vissza a dzsinnek?
Az EU- ban vészes-terjedő háborús pszichózis, lehet a kosok közt narkós is?
Ezen nagyokosok... látszik, világháborút akarnak, fokozását a harcoknak!
Az általam gyűlölt háború, atomos lesz, hetven perc... összes ember halála lesz!
Fekete kosok mondják, ők túlélők… föld alatt. Nem tudnak kijönni! Nem túlélők…
Fekete kosok
Lövészárokban: tudat?
Hallod az átkod?
Fekete kosok
Bele döglötök pénzbe…
Ez biz’ jár nektek!
Sok marha fekete kos! Ha minden fertőzött a földön, hogyan is jössz ki pincédből?
Én most felvilágosítalak, hogy éhen haltok, mielőtt kijönnétek pincéből.
Akarjátok vagy sem, ti is átmentek… de többé nem szabadultok nagy semmiségből.
Kínai versszak- „Vágyódás délre”: 27 szótag, 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet= xaxaa (x = szabad)
Halnak a
Rablott katonák.
Halál nem fent kaszával…
Irt titeket katonák.
Nincs már… katonánk!
(Senrjú trió, félhaiku lánc mintára.)
Gyűlölöm halált!
Az étkes-éhes halált!
Fiainknak vég!
Gyűlölt háború!
Fiú halál… sorozza!
Fiúknak végük…
Gyűlöllek, kosok!
Fiú meghal! Gazdagok!
Fiút pénz öli!
Vecsés, 2024. máj. 7. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta látjuk, TV híradóban a videókat kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is… az atomháborúra!
(leoninus csokor)
Hallom, hogy nagyobb körben haldoklik a csend, közben még szipog, így esend.
Épphogy elég messze vagyunk a háborútól, az háborús országtól…
A sok lövedék már olybá' fölaprította a békét, a mindenkit… azt a kiskését…
A háború bűnei is sebzik életeket, fekete kosok nem értik ezeket!
(senrjú csokor, félhaiku-lánc mintára)
Fekete kosok
Tele vagytok nagy sebbel…
Nincs feloldozás.
Fekete kosok
Nincs oly’, feloldozástok…
Lelketekben sem.
Ha nincsen felhő, a Hold ezüst fénnyel operál, de ezzel halált is citál.
Fekete kosoknak mindegy, van-e felhő vagy holdfény… ezek mind kemény legény…!
Tudják, ők megmondják dollár milliárdokért, de vajon mit tesznek az életekért.
Semmit! Ezt úgy lehetne orvosolni, hogy egy hétre, be kellene öket sorozni…
Nem lehetne senkivel kapcsolatot... aki nem éli túl, az kap zipzáras zsákot!
Bizony népek lelkének jót tenne, főleg, ha többé nem kell, zsákos halottnak lenni…
Fekete kosok
Csend agonizál… Lövés!
Ez idegőrlő.
Fekete kosok
Fronton, felmentés… halál.
Halottnak mindegy.
Járókelők csak nézik, hogy egyet megint visznek, de ha nem hozzák vissza a dzsinnek?
Az EU- ban vészes-terjedő háborús pszichózis, lehet a kosok közt narkós is?
Ezen nagyokosok... látszik, világháborút akarnak, fokozását a harcoknak!
Az általam gyűlölt háború, atomos lesz, hetven perc... összes ember halála lesz!
Fekete kosok mondják, ők túlélők… föld alatt. Nem tudnak kijönni! Nem túlélők…
Fekete kosok
Lövészárokban: tudat?
Hallod az átkod?
Fekete kosok
Bele döglötök pénzbe…
Ez biz’ jár nektek!
Sok marha fekete kos! Ha minden fertőzött a földön, hogyan is jössz ki pincédből?
Én most felvilágosítalak, hogy éhen haltok, mielőtt kijönnétek pincéből.
Akarjátok vagy sem, ti is átmentek… de többé nem szabadultok nagy semmiségből.
Kínai versszak- „Vágyódás délre”: 27 szótag, 3, 5, 7, 7, 5 Rímképlet= xaxaa (x = szabad)
Halnak a
Rablott katonák.
Halál nem fent kaszával…
Irt titeket katonák.
Nincs már… katonánk!
(Senrjú trió, félhaiku lánc mintára.)
Gyűlölöm halált!
Az étkes-éhes halált!
Fiainknak vég!
Gyűlölt háború!
Fiú halál… sorozza!
Fiúknak végük…
Gyűlöllek, kosok!
Fiú meghal! Gazdagok!
Fiút pénz öli!
Vecsés, 2024. máj. 7. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta látjuk, TV híradóban a videókat kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is… az atomháborúra!
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Könnyben fuldoklik
A szél és nagyon süvít.
Emlék ül, kövön…
*
Sírkő csendesen
Csak fekszik padom mellett.
Elhunyt őseim…
*
Álmaim, vágyaim, ma már mind, távol kóborol,
De szép emlékképem van, képzeletben valahol,
Ez a novemberi reggel, nagy titkokat takar,
Kutya fekszik egy sír mellett, hasán egyet vakar.
A novemberi hajnal érzelem hegyeket mozgat.
Nagy a felhőség felettünk, de könnyeket nem hullat.
*
Sírkertben is köd…
Csendes levélmorajlás.
Ringató halál…
*
Képzeletben visszamegyek én a mától nagyon riadtan,
Emlékszem még, hogy milyen voltál, mit szerettél, megfáradtan.
Te nem vagy már meghaltál, minthogy élj miattam föltáratlan.
*
Folyódba lépni
Újból már, biz’ nem lehet.
Csónak elúszott.
*
Víznél sem az már
A fodor mi régen volt.
Hullám is elhal.
*
Itt most gondolatban pár kortyot iszogatok veled,
És enélkül túlvilágon, a helyed, hogyan leled?
Lelkem itt most, ki is buggyan,
Sírodon nagyon is koppan.
Hallod-e, hogy az ész roppan?
*
Sírok, fénylenek
Sok mécsesnek lángjától.
Felemelően.
*
Szívem kalimpálva ver, oly' nagyon emlékszem rád,
Hogy beszélgessünk, gyakran én is elmentem hozzád.
Billiárd lett a vége, nejed, „sört vágott” hozzád.
*
Az emlékkapuk
Nyílnak, szépség kitódul.
Jó a társaság…
*
Te már a megnyugodott lelkek templomában vagy,
Én már fázok, megyek is, ha feltolult emlék hagy.
Sírod lesz még hidegebb is, most még nincs itt a fagy.
*
Csend van, nyugalom.
Gyertya füstje hullámzik…
Pihenő lelkek.
Vecsés, 2016. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.
A szél és nagyon süvít.
Emlék ül, kövön…
*
Sírkő csendesen
Csak fekszik padom mellett.
Elhunyt őseim…
*
Álmaim, vágyaim, ma már mind, távol kóborol,
De szép emlékképem van, képzeletben valahol,
Ez a novemberi reggel, nagy titkokat takar,
Kutya fekszik egy sír mellett, hasán egyet vakar.
A novemberi hajnal érzelem hegyeket mozgat.
Nagy a felhőség felettünk, de könnyeket nem hullat.
*
Sírkertben is köd…
Csendes levélmorajlás.
Ringató halál…
*
Képzeletben visszamegyek én a mától nagyon riadtan,
Emlékszem még, hogy milyen voltál, mit szerettél, megfáradtan.
Te nem vagy már meghaltál, minthogy élj miattam föltáratlan.
*
Folyódba lépni
Újból már, biz’ nem lehet.
Csónak elúszott.
*
Víznél sem az már
A fodor mi régen volt.
Hullám is elhal.
*
Itt most gondolatban pár kortyot iszogatok veled,
És enélkül túlvilágon, a helyed, hogyan leled?
Lelkem itt most, ki is buggyan,
Sírodon nagyon is koppan.
Hallod-e, hogy az ész roppan?
*
Sírok, fénylenek
Sok mécsesnek lángjától.
Felemelően.
*
Szívem kalimpálva ver, oly' nagyon emlékszem rád,
Hogy beszélgessünk, gyakran én is elmentem hozzád.
Billiárd lett a vége, nejed, „sört vágott” hozzád.
*
Az emlékkapuk
Nyílnak, szépség kitódul.
Jó a társaság…
*
Te már a megnyugodott lelkek templomában vagy,
Én már fázok, megyek is, ha feltolult emlék hagy.
Sírod lesz még hidegebb is, most még nincs itt a fagy.
*
Csend van, nyugalom.
Gyertya füstje hullámzik…
Pihenő lelkek.
Vecsés, 2016. április 4. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban.
Olyan sok kérdés kavarog bennem,
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!
Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?
Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?
Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.
Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.
Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?
Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.
Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!
s azon tépődöm szüntelen,
tyúk, vagy a tojás volt először?
Azt mondd meg nekem, Istenem!
Ha tojás volt, ki tojta azt meg?
S mikor a héja felrepedt,
mitől lehetett csirke benne,
ha kakas nem létezett?
Ha tyúk volt először, hogyan termett
és kakas nélkül hogy lehet
olyan kétrétű tojást tojni,
amelyből végül csirke lesz?
Ezernyi kérdést sorolhatnék,
amelyre választ nem lelek,
oly sok bennem a bizonytalanság,
amely fölöttem ott lebeg.
Mért nem jut kenyér sok szegénynek,
hiszen a földön megterem,
s jutna belőle bárkinek, ha
ilyen kapzsiság nincs jelen.
Uram! Ha mindent Te alkottál,
mért tűröd azt, hogy így legyen?
Mért nézed el. Hogy a gonosz győzzön
legyűrve igaz népedet?
Mért nézed azt, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve küzdjenek?
Amíg népeden nem segítesz,
a gonosz mindent tönkre tesz.
Tehozzád szólna annyi ember!
Mért nem hallod meg, Istenem?
Mért nem látod a szenvedésünk?
Nézz ránk. Segíts meg Istenem!
