Nem tudok neked semmit adni,
hisz én is oly szegény vagyok,
mint kóbor eb, ki utcára lökve,
étlen, szomjasan andalog.

Nem tudok neked semmit adni.
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s oly hálás leszek minden percért,
amelyet tetőled kapok.

Nincs semmi másom, csak a szívem,
mely összetört, s mégis úgy dobog,
ha szeretsz, oly tisztán hallod,
akár a legszebb dallamot.

Lágy hangot, mely úgy tör fel benned,
mint az elnyomott sóhajok,
melyek fölszállva megkönnyítik
lelked, amely most oly fagyos.

Nem tudok adni semmi mást,
de teljes szívemet adom
cserébe, amely úgy lüktet érted,
mint véred, mely eredben csorog.

Nem tudok adni mást csak ennyit!
Fogadj el így, ahogy vagyok,
s fellobbantom a szíved mélyén
szunnyadó szikrát, ha hagyod.

Nem kell más, csak szeretet tőled,
amelytől szívem felragyog,
s fellobbansz minden dobbanásban,
amikor végre ott vagyok.

Három millió ember nevében
kérlek: nézz le ránk! Istenem!
Nem hiszem el, hogy ilyen sok ember
önhibájából nincstelen!
Mért nézed el, hogy esőben, fagyban
néhány forintért küzdjenek?
Mért tűröd el, hogy közmunka néven
porig alázzák népedet?
Mért azt véded, ki önkényes gőggel
sátánként poklot teremt?
Százat, ezreket dönt nyomorba,
elvéve tőlük a kenyeret.
Mért nem segítesz végre rajtuk?
Hisz ők is épp olyan emberek,
mint azok, kik díszes kehelyből isznak,
dőzsölnek, és csak züllenek.
Három millió koldus néz rád
esdve, hogy segíts! Istenem!
Ha látod és hallod ott az égben,
nem tűröd el, hogy így legyen!

Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Uram térdre borult a világ,
Hallod, az összetört ember sikolyát?
Ne hagyj magunkra Istenünk,
Csak te vagy reménységünk!
Uram látod, szenved a néped,összetört egy nemzet!
Uram látod gyermeked,
Ki a porban rekedt?
Ne hagyd el Uram kérünk téged.
A föld megremeg,
eltünnek az épületek,
ezernyi szív dobban a romokban!
Uram mi jöhet még?
Háborúk és földcsuszamlások.
Mindent elsöprő áradások....
Uram kérlek, halld meg fohászuk,
Hozzád szól keserves hangjuk.
Uram látod,... térdre borult a világ,
egy emberként kérnek téged.
Segítsd meg Uram kérlek,
Az ártatlan emberiséget!