Idő 
Értékelés 
Értékelés A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Hétköznapi pszichológia
(senrjú)
Kérlek, adj nekem
A tudásodból csöppet.
Én jól elteszem.
*
(6 soros szakversszak)
Hatvan éves kor alatt, még egyszerűen nem is lehet bölcs az ember,
Ezért célszerű figyelni és lehetőleg megfogadni öregek tanácsát.
Persze a korral együtt -ki milyen, olyan- sem lesz mindenki bölcs ember,
Meg
A tanácsok elutasításával sem kell megsérteni a tanácsadóját.
Aki meg fiatalon csak az észt ossza, más szemében nem bölcs ember.
*
(septolet)
Sors egyenetlen,
Nehéz,
Döntés kőkemény.
Mindenkinek egy útja van
Göröngyös,
Rögös,
Éljük le tartalmasan.
Vecsés, 2020. június 10. – Budapest, 2020.07.16. - Kustra Ferenc József – íródott; 6 sorosban – a senrjú –t és a septolet –et szerző-, és poéta társam írta: Gani Zsuzsa és a címe; „Döntés”
(senrjú)
Kérlek, adj nekem
A tudásodból csöppet.
Én jól elteszem.
*
(6 soros szakversszak)
Hatvan éves kor alatt, még egyszerűen nem is lehet bölcs az ember,
Ezért célszerű figyelni és lehetőleg megfogadni öregek tanácsát.
Persze a korral együtt -ki milyen, olyan- sem lesz mindenki bölcs ember,
Meg
A tanácsok elutasításával sem kell megsérteni a tanácsadóját.
Aki meg fiatalon csak az észt ossza, más szemében nem bölcs ember.
*
(septolet)
Sors egyenetlen,
Nehéz,
Döntés kőkemény.
Mindenkinek egy útja van
Göröngyös,
Rögös,
Éljük le tartalmasan.
Vecsés, 2020. június 10. – Budapest, 2020.07.16. - Kustra Ferenc József – íródott; 6 sorosban – a senrjú –t és a septolet –et szerző-, és poéta társam írta: Gani Zsuzsa és a címe; „Döntés”
Idő, folyamatosan halad, a múlt már csak nyomokban…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…
Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.
Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…
*
Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.
*
Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.
*
Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.
*
Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…
Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…
Elillant az élet, mint a kiloccsant víz a homokban.
Sivatagban víz nélkül, embernek minden eszébe jut,
Még a múltja is, de nem tudja, hogy víz nélkül meddig jut…
Száraz erdőben a kirándulás nagyon veszélyes is lehet,
Ha rossz emberek mindent gyújtogatnak, nem kímélik életet…
Ősembernek valaha a tűz, életet, védelmet jelentett.
Érzem, hogy a napfény öregedő, barázdált arcomon szökdécsel...
Már minek, amikor az éveim száma a fülembe énekel…
*
Időm, elmúlt már,
Vissza semmi nem hozza.
Virradat már nincs.
*
Kikelet oly’ szép,
Dúsacskán napsugaras.
Öreg csak nézi.
*
Tavasz is az ősz
Felé megy, lesz lombhullás.
Jó időt zár… tél.
*
Vidám madárdal
Öregnek? Új életnek?
Vég ajándéka…
Vecsés, 2015. június 3. – Kustra Ferenc József – versben és senrjúban. Csak úgy, egyszerűen leszögeztem a tényeket…
Filozofálok a saját árnyékomról…
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
Igen nagy felfedezést tettem, nem vagyok már egyedül,
Mindenhol velem van az árnyákom, tőlem nem menekül.
Jön velem mindenhová, de nem tudom, hogy minek?!
Van-e olyan ember, akinek nincsen? De kinek?
Van nekem árnyékom napsütésben,
Van a közvilágítás fényében…
És van temetői gyertyafényben.
Van, hogy súlyos viharfelhők bántón lógnak felettem,
Akkor úgy láttam, nem jön már velem, nem volt mellettem…
Mégis… mit kezdhetnénk, ha akkor is ott volna velem.
Nyár közepén, volt már ici-picike az árnyékom,
Meg volt már, óriási a gyertyámtól a falamon…
Láttam, hogy több lámpa fényében az árnyékom elmosódott,
Megfigyeltem többször, hogy este meg csak eltűnt, elkallódott.
Hah! Volt már, hogy hőségben a kutyám az árnyékomba feküdt,
Árnyékom a társam, nekem úgy tűnik, erre ő fel-esküdt.
Volt már persze olyan harcos a kedvem, hogy becsaptam
Ha várnom kellett egy épület mellett várakoztam…
Jól esett nekem, hogy nincsen belül a táboromban.
Nyáron álltam az udvaron és a hátamat napoztattam.
Fölfedeztem valamit és majdnem, hogy legott elájultam!
Bambán, unalomból néztem árnyékomat és egyszer csak megjelent,
Árnyékom körül az aurám! Tehát, én látom a lényegtelent!
Láttam, hogy vakítóan fehér éles fény vesz körbe,
Éles kontúrral, másfél centiméter szélességbe.
Próbáltam a bambát újra meg újra megcsinálni,
És láttam, előjött! Rájöttem ez már nem akármi.
Azután eltévesztettem és megláttam, a bővítettet,
Közepes fényburok volt, ez már talán tíz centi lehetett.
Aztán ezt próbálgattam többször, de már bizony ez nehezebb volt,
Meg tudtam csinálni, de eltévesztettem, és akkor kirukkolt!
Kb. ötven-hatvancentis elég halvány, elég kontúrtalan... jól látszott.
Árnyékom a vakító napfényben csak ott maradt, nagyon éles volt.
Próbáltam, gyakoroltam még máskor is és sikerült…
Ezek szerint ez a tudás, a repertoáromba bekerült.
Árnyékomnak köszönhető, hogy ez mára kiderült!
Este, ha lefekszem, az árnyékom, csak csendben megy, elandalog,
Én meg kinézek és látom, hogy a sok csillag, halványan csillog…
Reggel, majd ha világos lesz, ragaszkodásból vissza kujtorog…
Vecsés, 2015. augusztus 31. – Kustra Ferenc József
