Lelenc voltál, de
Hazahoztunk, családba.
Szép együttélés.
*

Egyetlen barát!
Haláláig hűséges.
Viszont szeretet.
*

Hajnal, harmatcsepp.
Szőrzet. Napsugár szárít.
Ne félj, lesz kaja.
*

Lábad elvinne,
Érzed várnak csillagok…
Egy család vagyunk.
*

Mennél, de hová?
Körülmények kötöttek.
Maradj, jó együtt.
*

Szabadság álom…
Itt nálunk az otthonod.
Udvar… végtelen.
*

Láncot nem szeret.
Gazdi, mindenekelőtt!
Életét adja!
*

Kutya, lánc rabja?
Belső hűség töretlen.
Könyörgő szemek!
*

Vad természetű,
Így futóláncon vakkant.
Szabadsághiány.
*

Röghöz kötöttség.
Hosszú lánc sem szabadság.
Lánc… szerető szív!
*

Kutya rabláncon?
Erős, nem szabadulhat.
Szabadság vágya…

*

Macska kergető,
Haragosa, más kutya!
Póráz rabságban!
*

Védi a házat,
Idegenre haragszik.
Gazdi az isten.
*

Saját testőröm.
Szeretet. Idomítás.
Utcán szájkosár.
*

Nappal is alszik.
Éjszaka ébren véd-óv.
Bizalom szobra.
*

Vicsori látvány!
Rettegést kiváltóan…
Nyáladzó száj. Düh.
*

Postást utálja.
Kéményseprőt meg, fogja.
Családszerető!
*

Kutya is szeret,
Néz az okos szemével.
Rózsaszín nyelv lóg.
*

Gyermekszerető.
Működő gyermekjáték.
Vigyázni nem árt.
*

Kutyabarátság.
Kutya morog, ember fél.
Ez kutya dolga.
*

Halkan moroghat.
Figyelmeztet vagy támad?
Óvatosság jó!
*

Van szánhúzó és
Van biz’ őr, meg nyomozó.
Van vakvezető.
*

Van kicsi öleb,
Vadász, meg hegyi mentő.
Meg farkas ölő!
*

A fajtisztával
Kereskednek. Eladók.
De mily’ a vevő?
*

A keverékek
Szívósabbak. Tűrőbb!
Fajtaváltozat.
*

Enni napjában
Egyszer kell neki adni.
Heti egy szünet.
*

Csak egyszer eszik.
Zajt hall! Legott éber lesz.
Riasztva ugat!
*

Kutya ugatás
Nem hallik fel az égig.
Embernek szól ez.
*

Másképpen ugat
Ha éhes, vagy bejönne.
Éjjel, vonyíthat.
*

Simogatás vágy.
Tetszés nyilvánítása.
Hanyatt fekve vár.
*

Gyengédséget kér.
Mindent csak szívvel dönt el.
Játékos lélek.
*

Játszani szeret,
Apportozás, kedvence.
Dobd, és már hozza!
*

Örömugatás,
Ha a gazdi hazaért.
Hozza, apportfát.
*

Lélekeredet!
Becsület szobra: kutya.
Feltétlen hűség!
*

Barátság szobra!
Igaz barát! Érdek nincs.
Haláláig hű!
*

A japán kutyus,
Kilenc évig várt gazdit!
Állomáson halt…
*

Nyár. Vakarózik.
Élősködők. Fürdetés.
Mint ázott ürge.
*

Elmenni készül…
Nem ugat… szomorún néz…
Simogatást vár…
*

Léces kerítés,
Kitört lécek. Megszökött.
Gyerek folyvást sír.

Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban. [Csak akkor haiku a neve, ha kizárólag megszemélyesítetlen természetről szó. Minden más téma = senrjú!]

Kinézek az ablakon, ez gyönyörű az ősz,
Megyek udvarra, látom, jó idő elidőz.
Felhő az égen? Egy sem száll fenn a magasban,
Csak a nap süt hétágra, élvezem magamban.

Mai napon is szép vénasszonyok nyara van,
Férfiként is örülök neki, mert amolyan
Kellemes nyárutó, amit jól átélek,
Levetem ingem is, így jobban átérzek.

Ma talán nincs is ború csak igazi derű,
Lelkemet ez úgy áthatja, mint a hegedű
Szereplését a szép, nagy gálán… szépen szól
Hallom hangját, biztat… mesél boldogságról.

Nagyszerű nap! A kutyáknak is nagyon tetszik,
Süttetik hasukat, rájuk… béke telepszik.
Sok szép, még zöld növényt látok és békés kutyákat,
Idilli az egész, szeretem az ilyen mákat.

Látok bogarakat, csak úgy… merre futnak?
Húzzák maguk után a nagy potrohukat.
Lilaakác terpeszkedik, már várja telet,
Ha volna szél, susogná: lesz még itt kikelet.

Nekem most csak e gyönyörű nap a fontos,
Lelkemet frissíti, mi oly dimbes-dombos.
Most béke uralkodik lelkem zugaiban…
Óh, napsütés add még… ne csak az álmaimban!

Vecsés, 2011. október 1. - Kustra Ferenc József

Küszvágó csér a Balatonunk kedves madara,
Enni, ráharap a rákokra és a halakra!
*
A legöregebb
Madár huszonöt éves…
Meggyűrűzött volt.
*
Vándormadár ő, és telepesen fészkel,
Ivarérettséget kétévesen ér el.
*
Költés ideje,
Május-július hóban.
Évente egyszer…
*
A fészket sekély talajmélyedésben készíti el,
Mit a madár, kagylóhéjjal, fűvel, algával bélel.

A fészekalj talán két-három, vajszínű tojásból áll,
De színe lehet, zöldes, sötéten pettyezett... ideál.
Tojásokon, mind a két szülő kotlik,
Összesen, huszonegy-huszonkét napig.

Fiatal madarak is kívánkoznak a légtérbe ki,
Nagyjából huszonkét-huszonnyolc nap után repülnek ki.

Vecsés, 2016. március 4. – Kustra Ferenc József - versben és haikuban…

Visszás faramuciságok!

Világ annyira el van romolva, hogy embertömegek, a „jót”, nem is értik…
A rosszért rajonganak, művelik, és még kérik! Azt, hogy ezt elvesztik: félik!
(Lásd. 2020 Nyugat-Európa!)

Egy dühös fickó lép be a kocsmába, kezében egy pisztollyal
- Úgy hallottam, ha igaz: a feleségem megcsalt valakivel!
Hadd lássam, van-e elég bátorság benne, hogy kiálljon velem!
Erre egy hang a háttérből:
- Haver, kis tárból nem tudsz annyi töltényt kilőni a fegyverből...

A legnehezebb dolog a világon tudni, hogy kell valamit -tényleg- jól csinálni
És szó nélkül végig nézni, ahogy valaki, kizárólag képes, rosszul csinálni.

Irodalmat olvasni olyan, egy modern újhullámos szeszély' szösszenetben,
Mintha az ember megpróbálná követni a cselekményt a betű levesben.

Levelező tagozat, egyetemen. A professzor rendőrviccet mesél, sikerrel
Feláll egy hallgató: - Kérem, ez már mégis sok! Én rendőr vagyok! - Mondja élccel.
Nem baj, fiam, akkor, hogy meg is értse; magának máris elmondom még egyszer.

Tartozol egy szakajtónyi kávéval, büntetésből, mert rám hoztad a frászt…
No, de! Figyeltél, hogy szakajtót mondtam, mert lepofozom arcodról a mázt;

Az embereket igen könnyű meg-, és elhülyíteni,
De lehetetlen erről szenvedőt… mint tényről, meggyőzni.

Gyárigazgató voltál, de most elköltözik a hivatalod,
Épp visznek a sírod felé, kiürített lett a ravatalod.

Noé hajót megépítette, de napsütés volt hosszan az idő,
Kérdezte az Istent, hol van az ígért özönvíz? Jöjjön már elő!
Isten válasz: Noé! Nem lesz itt semmilyen özönvíz, oly’ szépen süt a nap,
Emberiség majd kipusztítja önön magát, már erről prédikál egy pap…

A sarki, lakótelepi ház előtt nagyon elhányta magát a szemeteskuka!
Persze arra járt egy éhes kutya, fölborította, mert ő biz' nem is olyan buta!

Szemed állítólag a lelked tükre,
Rólad árulkodik már, mindörökre.

Életregényemmel tele a hócipőm, meg színes-kristályos szemcsés hóval,
Pedig sokat küzdöttem, mint púpos teve sivatagban, a görkorcsolyával...

Vecsés, 2020. október 27. – Kustra Ferenc József - Az oximoron egy olyan nyelvi fordulat, ami (látszólag) egymásnak ellentmondó szavakat kombinál, leggyakrabban egy kétszavas főnév-melléknév pár: mondjuk, "néma kiáltás", "nyílt titok".

(A búcsúzás)

A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.

Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.

A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.

Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.

Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.

Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.

Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.

Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.

Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.

Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.

Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.

Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.

Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.

Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.

Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?

Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.

Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.

A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.

Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?

Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.

Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.

Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.

Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.

Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…

Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.

Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.

Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!

Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…

Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.

Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.

A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.

Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…

Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.

Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.

Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.

Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.

Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.

Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!

Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.

Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.