Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden ugyanúgy szenvedünk,
amikor csalóka álmok
tönkreteszik az életünk.

Nem vagyunk egyformák. S mégis.
Minden egyformán örülünk,
amikor sötét árnyékból,
végre a fénybe léphetünk.

Amikor fáradt karunkban
nincs erő, nem kell semmi más,
csak csönd, mely nyugalmat áraszt,
s erőt ad ahhoz, hogy meglásd.

Minden mi rossz, amely kínoz,
csupán egy próba! Semmi más!
Hogy érezd, mennyire fájhat,
mikor senki sem vár reád.

Nem vagyunk egyformák, s mégis:
minden egyformán örülünk,
amikor süvítő szélből
végre melegre érhetünk.

Egyformán szeretnénk hinni,
hogy egyszer újra jobb lehet,
hogy újra ránk süt a nap még,
s messze tűnnek a fellegek.

Nem vagyunk egyformák, s néha
annyira más az életünk,
de épp úgy aggódunk, félünk
mikor messze van gyermekünk.

Nem vagyunk egyformák. S mégis:
amíg csak világ a világ,
szívünkben övék lesz mindig
minden egyes kis dobbanás.

Volt idő, mikor halvány volt az árnyék,
s a nap fényében megfürödve láttam
arcodon az érzést,mennyire szeretsz.

Volt idő, mikor tudtam, hogy szerettél,
érintésemtől szinte megremegtél,
s annyira vártad, hogy megérintselek.

Volt idő, mikor szerettelek én is,
a szívemben csak érted volt a fény is,
s megvilágította fátyolos szemed.

Volt idő, mikor úgy indultam hozzád,
szinte repültem, hiszen a boldogság
csak belőled áradt, s veled létezett.

Volt idő, mikor elég volt egy sóhaj,
s tudtam, éreztem, szinte minden szóban,
semmi sem fontos, csak ott legyek veled.

Volt idő, mikor odaadtam mindent,
szívem mélyéből szinte minden kincset,
s nem vártam semmit, csak annyit, hogy szeress.

Oly tisztán, forrón, hogy csak a koporsó
legyen az egyetlen, mely tán elvehet
tőled, de még ott is, kihűlt szívemben

gyöngybetűvel írva ott marad neved.
S volt idő, mikor tomboltam, és sírtam,
könnyem tartani vissza alig bírtam,

de nem akartam,azt hogy rajtam nevess.
Hiszen tudtam, azt, hogy mennyire fájna
bele halnék a boldogtalanságba,

s észre sem vennéd már, hogy én szenvedek.
S lesz idő, mikor visszajönnél újra,
sűrű könnyekkel az arcodra írva,

mennyire megbántad mit tettél velem,
de hiába minden, nincs olyan Isten,
akiért még egyszer elhinném neked,

hogy én vagyok az egyetlen a földön,
aki miatt a könnyeidet törlöd,
s el tudnám feledni mit tettél velem.

Félig van a tele,
Vagy fele a tele?

Pohár lehet-e félig, úgy, hogy közben ez tele?
Vagy lehet-e a fele és ezzel közben tele?
Netán úgy néz ki a tele fele,
Hogy félig sincsen az, nemhogy tele?

Jó érzés-e beleinni, ha nincsen tele,
Mert a feléhez olyan közel a feneke?
Ha itóka kezd fogyni, kevesebbedik a fele,
Így még jobban ellehetetlenedik, hogy az tele.

Mi a megoldás, hogy több legyen a fele,
Ha egyszer már nekünk nem töltötték tele?
Lehet, udvarias, ezért nem töltötte tele,
De, hogyan igyunk jót, ha még sincs meg, ami fele?

Miért jó az, ha a poharunk nincsen tele
És ha lecentizzük, akkor is csak a fele?
Koccinthatunk-e, ha ivóedényünk nincs tele,
Biztos-e, hogy így közben nem löttyen ki a fele?

Legyen akár-bár
Fél bögre kakaó, mi kihűlt már,
A fele, akkor sincsen tele, ha varjú mondja, kár.

Ha félig van, nekem talán már nem is kell!
De a felsejét, innen ki csaklizta el?

Embernek, milyen az élete, ha tudja, csak a fele…
Ember, teljes életet érdemelné, mi az egésze…
De sok embernek nincsen meg… tán az alig kis fele se.

Mindenkinek járhatna, fele fölötti tele,
De az élet mocskos, csak nagy ritkán tölti tele.
Ja! Hajléktalannak hová lett az alsó fele?

Bajos, ha az életbögre nincsen tele,
Ráadásul a füle is régen tört le...
Ez az út vezet menetelve… semmibe.

Ember élete ki van teljesedve?
Vagy bánat-poénból van lefelezve?
Nos, ez így, akkor mi? Meddig van tele?

A részeg már a nyolcadik felesnél mondja: „ezt is tele”!
Nem érdekli, ha piától lassan kiég a bele fele…
Ez, mit tesz nem élete remeke… Életpohara tele?

Az élet fele, bíz' nem a tele,
De a végét mikor töltik bele?
Nem is tudjuk… ezt tudni kellene?

Zűrzavaros bizonytalanságot hozhat a félig tele életbögre.
A nagyon hiányzó másik fél lehetne az élet vezérlő eleme…
Kiteljesedett, jó élet lenne jó mindenkinek… bizony ez kellene.

Vecsés, 2015. november 14. – Kustra Ferenc József

Szeretném egyszer körbejárni
ezt a hatalmas földgolyót,
megnézni minden mesterművet,
melyet az ember alkotott.

Átsétálni a sóhajok hídján,
kérve: adj nekem Istenem
valami jót, mely megszépíti
megunt, toprongyos életem.

Szeretném látni Nápolyt, Rómát,
ókori építményeket,
melyet az idő megtépázott,
s romokba döntve ott mered.

Látni a tengert, hogy hullámzik,
a híres, fekete Afrikát,
ahol a nap oly tüzesen izzik,
s olyan szépek a pálmafák.

Szeretnék végre olyan világot,
hol a szegény olyan, mint akárki más,
s kérges tenyerét megszorítva
úgy tisztelik, mint bárki mást..

Szeretném látni, hogy egyszer végre
értük is jő a messiás,
s ők is láthatnak minden szépet,
amit a földön bárki más.

Anya! Látod, itt vagyok én is,
még most is ugyan úgy álmodok,
arról a régi szép időről,
mely a lelkemben ott ragyog.

Ahol nem volt, mi közénk álljon,
s gonosz érdek még nem honolt,
Azok az édes, régi álmok,
most is azokról álmodom.

Anya. Tudod, még most is várom,
hogy egyszer újra átölelj,
ne szólj semmit, csak karod kitárva
várj, amíg hozzád érkezem.

És én repülök, szívem kitárva,
nem lesz már ami visszatart,
hisz úgy szeretném, hogy végre egyszer
Leromboljuk a gátakat.

Anya. Félek. És féltelek téged!
Hiszen az idő oly gonosz!
Előttem sötét, ijesztő árnyak,
s vörös ruhájú démonok.

Hiába kérem, hagyjatok békén!
Had tépjem szét a gátakat!
Hiszen nélküled nincsen semmim!
S oly közel van az alkonyat!

Anya! Tudod, én most is várlak,
s magamban félve suttogom,
engedj magadhoz! Döntsd le a gátat,
amely közénk áll, hisz tudod.

Hozzád száll minden imádságom
álmatlan, borús alkonyon,
ne hagyj itt engem sötét homályban!
Szeretlek Anya! Jól tudod!