Őseim szavával beszélek.
azok a szívós harcosok kiknek otthona
Az uráli és altaji hegyek közt volt,
és kik Ázsiát úgy ismerték mint a vonalakat
melyek a tenyerükbe voltak vésve.
Sőt, még az ők ősei szavával is beszélek,
kik Atlantiszt uralták, és kik részesei
e ókori és sejtett regének.

Nem ismerek más istent mint szívemet,
azt az élő, lüktető hús-harangot.
Szemeim ős hiteknek tág ablaka,
És a fejemben a nap fénylik,
mert önmagamnak vagyok a hajnala.
Ragadjátok el testem és máglyán égessétek el,
Az én lelkem a csillagok között bolyong,
és örök fényük toromnál tüzel.

A jövő gyermeke vagyok, saját
holnapom ígérete, attól elnézve hogy
Atlantisz és Ázsia a véremben folyik.
Egy ezer álom és épp annyi éjszaka
most mint egy árvíz összeesküdik,
és mint egy egyedüli hosszas hang,
fenyeget torkomból kitörni,
hogy elmossa egy ezer év törmelékét,
és bármi mást mit ideje eltörölni.

De uralkodok önmagamon,
és erőmet fegyelmezem,
mert a földhöz vagyok kötve
és nagyon is csak ember vagyok.
Arra a nagy összeolvadásra várok
amikor az emberi és isteni végül együtt ragyog.

Működésképtelen család voltunk.
Magyarságunk rendkívül riasztó,
hol semmi más nem volt eltűrve.
Bármi amit más nyelven olvastam vagy mondtam
a hangos magyar által le lett gyűrve.

Apám beképzelt volt és mindenkinél
mindent jobban tudott mint bárki más.
Büszkesége az egekig kiáltott,
de szeme majd kiesett és nyála csurgott
ha serdülő kislányokat látott.

Anyám állandóan csak panaszkodott;
neki soha semmi sem tetszett.
Az összes gyermekkori fényképeimen
örök zord kifejezése sötét
hangulatot és árnyékot vetett.

A kevés barátaim kik ismerték szüleim
hátuk mögött megjegyezték:
- Nagyon furcsák . . . mások mint mi szüleink . . .
Nem csoda hogy skizofrén vagy . . .
Hagyd el őket . . . a szülők nem főnökeink.

Igen, az a kimondhatatlan szó ‘skizofrén’,
mely mint Káin jele, csak orvosi
szak-könyvekben és szótárban található,
S más csúnya szavakkal mint ‘pszichózis’
Csak zavartsággal megmagyarázható.

- Minek neked barát ha vannak szüleid?
Anyám szavai melyek által kívántam megfojtódna.
- ?gy legalább magyarnak tudunk,
Egy nagy ajándék mely évek öröksége,
Melyre visszagondolhatsz ha majd elhunyunk.
De nehéz volt tőlük szabadulni;
Sosem menekültem szemük alól,
És mindenhova magukkal vonszoltak,
Mint pórázos, szájkosaras kutyát.
Csak magam tudtam mennyire megbántottak.

Könyvek lettek legjobb barátaim;
Oktatóim, tanácsadóim, szövetségeseim;
Sok köztük oly ritka kincs, úgy éreztem magam
mintha titkos páncél terembe törtem volna be melyben
a világ legnagyobb elméi töltötték fel poharam.

Talán most már nem is csoda e hosszú évek után
Melyekben küszködtem, buktam, és néha győztem
– az élettel vesződés mely által megálltam helyem –
Hogy végre én is, sötét emlékeim és hegeimtől elnézve,
Tisztán és hangosan jelentem ki helyzetem.

Hogy sejthetted volna
azon a vidám éjszakán,
Hogy a Francia udvar csapda,
és veszteni fogsz pár év után?

Púderozva és locsolva,
a fiatal arcod ragyogott,
de tudtad-e hogy minden
hamisság felé mutatott?

Kellemes kocsikázás,
az élet csupa szeretet,
szíved gyorsuló dobbanása,
s egy gavallér ki nevettet.

Néhány királyi gyermek
mely anyaságod bizonyítja,
és gyanúsított szeretők,
kik apaságukat biztosítja.

És mikor a guillotine árnyékában
a rövid múltra gondoltál,
hogy mi is volt az élet,
és mi volt amit megbántál?

Talán a királyi protokoll
csak gyerekes játék volt,
s most itt a rideg valóság
mely sajnos csúnyán megcsúfolt.

Nem szabadott volna mondani
hogy kinek nincsen kenyere,
az úgy oldja meg bánatát
hogy kalácsot egyen helyette.


Némely űgyröl jobb hallgatni,
mert talán jobb etikett.
Szegény frivol kis királyné!
Szegény Marie Antoinette!

A pokolban égjen minden eltorzítás,
Úgymint erkölcsi s polgári ellenmondás,
Vagy didaktikus és utópisztikus illúzió.
Egy fura démon bujkál bőröm alatt.
Az ősi sikoly mellemben tombol:
Ma este az ördög testemben rombol.

A végtelen tér, örök idő
És mozgás szentháromsága!
Kínomban harcias hálózatot szőttem.
Három sötét korszakot torzítva éltem át,
És mélyen ittam
Érzelmeim szenvedélyét tompítani,
De tüzem ereklyéit nem tudtam
A porból mozdítani.

Visszadobnám minden rozsdás
Lánc-szemét a korlátolt tudásnak
A sors ingatag odújába
És elszakítanám láncaimat
Hogy a sorssal tudjak tanácskozni
A tudatlanság atomát hasítanám
Mely leköti az idő konfigurált tartamát
De le vagyok kötve egy fura démon által
Melynek csak rím és ritmus eledele
És mely a mozgás, tér és idő
Elítélt gyermeke.

Hétköznapi pszichológia…

Tetteid alapján olyan vagy, mint kinek állott vízzel van tele
A haja alatti rész, így értelem kiszorult, mert más élete…
De nincs ez jó, van az ember és emberek közötti különbsége.

Az nem elég ám a normál élethez, hogy bőszen nyelegeted kedvenc páleszodat,
Életed jobbra fordulása attól nem lesz, ha már elérdesítetted hangodat,
Amilyent az emberfia- és lánya csak a varjúktól hemzsegő nagy mezőn hallhat.

Föl kellene ébreszteni téged, a saját levetemült világodból.
Én a püspöknek még nem szólok, bár már úgyis tudja, hogy soha nem gyónol…

Élted már olyan, mint az este, mikor a már keskeny vörös, kihuny… le a homályba
Ki a napnak nyugovását csak nézi, azt látja, hogy van út a mélységek árkába…
Olyan ez, mint amikor ha, tüzesített óntányér élével esne a földbe,
Majd a nagy-lassú zuhanás után nem látszana már, csak az égővörös széle…

A homályosan sötétedő színe, rettegtetőn erősödik: rohamába,
Olyan ez mintha egy tanya égne messzi, de vajon mér’ látható már hamvába?
A piros szín süllyedt, lejárt, sárgába még azért átcsúszik,
Majd zöld-sötétlila lesz, ami meg elláthatatlanodik!

Ez vagy már Te, aki már nem érti meg a lódobogást,
És már nem is tudod átélni, jó ló-pata… koccanást.
Ezen helyzetbe, nálad már nem érdemes szövétneket gyújtani,
Az ösztönöd még él, nyugtalanságod még véredben fog lüktetni.
Ismeretlen hatalom szállt meg, uralkodik rajtad, eluralkodni…
Ezért aztán az eszed is behódolt, Te gondolod: még páleszt neki!

Te most a mocsaradon vergődsz által,
Lelkedben, nyomokban tán’ vágyad által.
De láp folyvást csak lehúzna… mi által…

A terjengő esti melegben, valahol még fáklyát látsz fölvillanni,
De sajnos az uralkodó sötétben, nem akarsz magadtól okádni…
Varázshatalmat akartál, tán' másmilyent, ami másként, de mégis bekövetkezett!
Ez nem vágyad, de rajtad van és önállóan irányítja ronggyá lett életedet!

Lassan-gyorsan… csúszott a napkorongod láthatatlanul a mély sötétség mélyére,
Úgy mintha a tüzesített óntányér, ha vörös szélével belevágna a földbe…
A lápon való áttörésre, nem elég, még sok páleszt inni,
Mert csak lehúz… előzetesen intézkedést kell bevezetni.
A sötétség-helyzet jelenleg az, hogy nem ismered meg a jó tanácsot,
Hiába jön veled szemben, és dob neked mocsaras létbe kötélhágcsót!

Homálytalan, de sűrű-sötét az estéd,
Fény talán már nem is éri el az elméd.
Messze, a semmiben szikrát szórnak megsegítőn a csillagok,
A Hold sarlója még esélyt kínál, de elhagytak a silbakok.
Ez már biz’ azt jelenti, hogy a lápban már nyakig ülsz,
És ha már a Holdban sem bízol, akkor nem menekülsz…
Csillagfényben, nem kéne bíznod nagy távolból, mert becsapnak,
Azok a kicsi fények, sűrű lomberdőn, át nem hatolnak.

Talány reményre ad okot, ha elfogadod azt a jó tanácsot… a segítséget,
Még menekülhetsz talán a lassú léptű sártengerből, ha éled eszmeiséget…
Figyeld, hogy van-e még a fölfelé kunkorodó parázs képében a fáklya,
Az éjben derengő fény, még lápból kimászást jelenthet vissza a világba.
Nem kemény, torzítatlan kő lócádat, mi most egy lehúzó sárkupac,
Gondold meg, ha tudod, vissza kén’ cserélni, mi emberi életkupac.

Ezen persze a mámort hozó, uralkodó… sírva-örülve csak felnevet.
Ő már biztos a győzelmébe, hogy a lelked, majd pokolban sátánnál lehet…
Nézd, ez megint a fáklyaláng kunkorodása,
Lehet, hogy még a reményt közvetíti máma…
Valami kéz benyújtja neked a csípős szagú italt,
Viszont jó, ha nem fogadod… jobb ha, a lápban ez kihalt!

Az függés lidércének is inkább a vaksötétségben oly’ nagy a hatalma,
Te most próbáld meg, tarts ki, még megjöhet neked, bizton a fény-reggel uralma.
Majd ha újra hallani fogod, erdei levelek, halkan suttogó lepeségét.
Meglásd, e susogásra az ijedség és bú öléből kiejt, veszted páleszt, fényét…

Ha készen állsz, gondold meg, a függők, -mind- valamiért haragszanak egész világra,
Te hagyd ezt el, hibádat tudod és javítsad, ne titkold, egy életed van... családja...
*
(Anaforás senrjon csokor, fél haiku-s láncban.)
Azért függeszted magad,
Mert szerinted jól érezd magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy te egy függő,
Mert, mint írtam, te sem érted magad.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy vesző’… függő,
Mert rosszkor, rossz helyre születtél…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy Te eltérő,
Mert ettől várod sorsjavulást…
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy így megélő
Sorsoddal szemben… hiszel másban.
Akkor most, mi van?
*
Azért vagy nyakig lápban,
Mert a vágyott sors, mocsár szava!
Akkor most, mi van?
*
Azért készülsz elveszni,
Mert láp tudatlan gyermeke vagy...
Akkor most… mi van?

Vecsés, 2021. május 24. – Kustra Ferenc József