Idő 
Értékelés 
Értékelés (A búcsúzás)
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt tíz napot nyaralni, mindent érezni,
Csendet hallgatva, pihenést, környezetet élvezni.
Huszonhetedikén érkeztünk, zuhé fogadott,
Behúzódtunk a házba, s lelkünk nem dohogott.
Estére már szépen sütött a nap, gyönyörű volt,
Fülünk ciripelős, vonós hangversenyt hallgatott.
A Tisza, megnéztük és köszöni, jól van,
Alacsony a víz, kishajó majdnem dokkban.
A vékony kötél, amivel kikötötték, elszakadt,
Először nekiálltam, kikötöttem, megmaradt.
Huszonnyolcadikán derűs napra keltünk,
Csend és madárcsicsergés, mire ébredtünk.
Aztán ily’ szépen telt az idő végig.
Lelkünk örömtől szárnyalt… fel az égig.
Megint itt vagyok a parton, ez maga a varázs,
Kiültem a stégre, elernyedtem… csak szusszanás.
Élvezkedek a Tisza vízillatú pompás zamatán
És a környezet rejtélyes, ősi zöld létén, mámorán.
Folyó zölden opálos, fölül kis hullámok tovahaladnak,
Molnárka is futkos a víz felszínén, halak ki-kicsobbannak.
Fürdik a vízben a nap, ragyogása a szemünkbe verődik,
Libabőrösen nézem, víz tetején… fénysugár szétkenődik.
Olyan ez, mint egy régi világtól jövő üzenet?
Belül vegyes érzések kavarognak, mily’ őrület…
Vajh’ milyen emlékeket sodor erre le, a folyó,
Titkát haboknak, megfejteni akarja, szemgolyó.
Talán az ősi bölcsességek halotti tort ülnek?
Akik itt részt vesznek, meséjüktől megrészegülnek?
Ott vagyunk, de nem vagyunk közhelyek fogságában élők,
A végső, örök emlék pillantás varázsától félők.
Folyó környéke, mint mesevár őrzi álmunk,
Csodálkozunk, a légben… szinte meg-megállunk,
Olyan szép, talán titokzatos gyönyörűség,
Múltból jön vize, az maga a nagyszerűség.
Végig, reggelenként süket csöndre ébredtünk,
De madarak daloltak, ébresztgettek bennünk.
Este meg a fák közé beomlott alkonyon,
Békák mentek aludni, a vízbe csobbanón.
Mindennap, talán tán’ lopakodva lett este,
A tájat feketén, magával beterítette.
A hold fénye, mint egy ezüsttakaró mindent, jól befedett
És a folyó felett, ezüstös, láthatatlan csönd lebegett.
Folyóvízben, csendesen kiugró halak csobbantak,
Lassú szélben fák, alig mozdulva, borzongva zsongtak.
Szeretjük, ahogy ez az ódon táj nekünk muzsikál,
Beavat az ősi, hűlt emlékekbe… múltba citál.
Örökre megfogott, végleg rabul ejtett e békés táj!
Majd, ha az alkonyon sebzett sugarakat elénk citál
Közeledő este, nyugtával dicsérjük a napot,
Konstatáljuk, hogy a lelkecskénk megint sokat kapott.
Égetve tombolt a nyár, a bőrünket is égette,
Égetett, tombolt a nyár, füvet, mindet kiégette.
Mikor kis szél volt, vízillatos fák lombja duruzsolt,
És e kis szél a víz felszínén, hullámokat fodrozolt.
Esténként álmos folyón csendben ringatózott kishajó,
Csend volt, a víz sem csobbant, érzem, létezem, ez a való.
Itt érzem igazán, hogy létezem, s nem szab határt, csak a képzeletem,
Van miről emlékezni, csillog, mint a gyöngyház… vagy ezt csak elképzelem?
Amikor este véres az ég alja, fénycsatának vége,
Sötétség kúszva, birkózva araszol, fel a magas égre.
Elszunnyadt felhők lassan ringnak a sötétülő kékben.
Várnak a reggelre, bíznak a szép új nap ítéletében.
Másodikán éjjel kettőkor kimentem a házból
És jól tettem, mert így nem maradtam ki a csodából.
Felhőtlen égben, telihold csoszogott előre, akkor éjjel
Ezüst fénye, a nyárfasor lombjai közt nyomakodott, kéjjel.
A Hold, babonázó, metszett ezüstcsillám tekintete
Fixírozva beborít, mutatja szilárd a jelleme.
Tátott szájjal, némán nézzük a sötét, vezérlő fonalát,
Telihold óv, vigyáz ránk, mi csodáljuk éjszaka világát.
Vagy rosszul láttam? Olyan, mint a halál éje?
Nekünk villódzik az ezüst, éltető fénye?
Vad ábrájú árnyakat látok a kiaszott füvön?
Ezüst sugarakat látok sötétség füve tükrön?
Lám földöntúli szépség… mintha ezeregy éjszakai mese lenne,
Fogtam a gépet, és mindent lefényképeztem, mielőtt elmenne.
Árnyékok mesés csipketakarót varázsoltak a szikkadt fűből.
Álmélkodtam, hogy mily’ gyönyörű szépség lett a holdfény tábortűzből.
Szeretett régi idők szép világa, visszaköszön e mesés tájba,
Olyan gyönyörű, hogy ennek talán a világon sehol sincsen mása.
Minden visszaköszön most e tájba, ez senkit nem sértett,
Békesség és nyugalom, kitölt mindent, kitölti létet.
Lelkünk, itt szép lassan megtisztult, testünk újra erőt nyert,
De már nem épül, gyarapszik a lélek és test, csak zártkert.
Fázok a gyenge szélben, mi nem is fúj, én csak úgy érzem,
Búcsú háztól, hajótól, Tiszától… emlék marad nékem.
Búsan ülök a stégen, magamba roskadtam, Tiszám mos nem árad,
Töretlen a csend, valahol vannak halak, belém a nyugalom árad.
Ha nem is sokat, de ennyi nagyon szépet kaptam itt,
Ha nem sokat, mesés élményeket kaptam, mi meghitt.
Múltunk már csak köd: zöldes vízszínből szőtt fátyol,
Tanya, Tisza, fényed örökre bennünk lángol.
Ha majd otthon látjuk, éjszaka kibontja szárnyait,
Akkor emlékezünk, s morzsoljuk emlékek könnyeit…
Még utoljára itt tíz napot nyaraltunk,
Ez a mesebeli tanya volt, hol laktunk.
Kapitány nem volt itt, hajó szomorúan állt, kikötve,
Tisza csak folyt, lassan hömpölyögve… talán örökre.
Kishajóval micsoda vízparádékon voltunk,
A csend, a fák, a víz… mi pihenésben tobzódtunk.
Immár sutba lett vágva, ez a szép élet,
Heródes leütötte fejét… mi élet.
Mi elmúló, annak biz’ többnyire… örökre vége,
Tiszám… nevedet hiába suttogjuk egy végtébe,
Majd messziről figyelünk, légy továbbra is jó folyó,
Vigyázz a házra, kishajóra, emlékekre, mi jó!
Utolsó nap, csak ülök… egészen magamba roskadva,
Nézem a vizet, hajót, tájat nagyon elszomorodva,
Hallom a madárcsivitelést, nézem a hömpölygő vizet,
Ennyit kaptam belőle, a nap süt bőszen, bőrömön éget…
Ez volt a boldogság „szigete”, elfojtott szerelemről mesélt,
De a végén, már jobb híján, jól elrontott… árvaságról regélt.
Marad emlék a „sziget” csodája, vágyak között vergődünk,
De a sorsunk ez lett, ide többet… szeretnénk, de nem jövünk.
Szinte álmokból épült… s így a vár könnyen összeomlott,
Állna még ma is, de sajna’… minden, ilyképpen elromlott.
Nyaralás, pihenés, hétvége, hajókázás, nyárs és sütögetés,
Síró lélek is tudja, nem lesz már, és nincsen más, marad emlékezés.
A tanya és a vízpart, csöndes, mint régi kolostor,
Lábujjhegyen jártunk, ezt kívánja hely, tán’ monostor?
Világ olyan zajos hívságai ide nem értek el,
Beszéltük róla: ez imaként hatott, felért mindennel.
Még a szépnek és a jónak is van bíbor alkonya,
Bármilyen nagy a boldogság, eljő végső éjszaka.
Itt most nem lesz holnap reggel vidám ébredés,
Előbb-útóbb mindent beborít a feledés…
Szép minden, de eljött a búcsú ideje,
Embernek bármily’ jó, de eljött a vége.
Vérző lélekkel, könnyes szemmel, készülünk… torra,
Még sincs kedvünk megülni, nem vagyunk megorrolva.
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaik?
Elválnak a Lacika, a tanya és a Tisza… útjaink.
Így hozta a kegyetlen élet,
Így a szép jövő semmivé lett.
Búcsúzunk a hajótól, megsimogattam, és vigasztaltam,
Hátha jó gazdához kerül, ki szereti, mint jómagam.
Búcsúzunk a tanyától is, mindent lefilmeztem,
Hátha majd jó gazdája lesz… én biz’ megígértem.
Kettőezer-tizenkettő, augusztus ötödikén, a tanyát otthagytuk
A Tisza parton, szívünket, hálás szeretetünket is, neki otthagytuk.
Szomorúan, letaglózva, vissza-visszanézve lassan távolodtunk
A természet eme kolostorából… emlékeinket ott nem hagytuk.
Ezer búcsúkönnyet követel ez a pillanat,
Hallani vélem, hogy a Tisza, hullámtort hallat.
Csipkés zsebkendőnk nincs, de azért is lobogtatja a szél,
Tisza partja utánunk szól, ősi kalandokról mesél.
Kocsinkkal lassan gurulva szeretet porfelhőt hagytunk.
Életünk egy része véget ért, ez már biz’… csak a múltunk.
E szép múlt világon majd elmélkedünk…
E szép, elmúlt világra majd emlékezzünk!
Még egyszer visszanéztem, ahogy haladtunk…
Már nincsen tovább… véget ért a szép álmunk.
Vecsés, 2012. augusztus 6. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba
Gyenge kis hullámocskákon, én mindig ezt éreztem a sárrá dagadt homokba…
Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba.
Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?
Én meg is fogadtam, de sorsom a bánya homokjába leragad…
Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?
E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne…
E szerint immár biztos, sárrá vált homok vagyok… mi nem kéne.
E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne.
Életem a saját koloncom,
Futnék messzi… de nincs alkalom,
Életem a nyaki koloncom…
Könnyem is csak folyik lefele,
El nem áll, mert még nincs elege?
Könnyem is csak folyik lefele.
Vecsés, 2019. október 3. – Kustra Ferenc – íródott 3 soros-zárttükrös –ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Gyenge kis hullámocskákon, én mindig ezt éreztem a sárrá dagadt homokba…
Olyan az életem, mint a vízi bivalynak, ha száműzték a bánya homokba.
Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?
Én meg is fogadtam, de sorsom a bánya homokjába leragad…
Azt mondják, ha változást akarsz, akkor légy tenmagad! Hogy add magad?
E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne…
E szerint immár biztos, sárrá vált homok vagyok… mi nem kéne.
E szerint immár biztos, nem is ott vagyok, ahol lennem kéne.
Életem a saját koloncom,
Futnék messzi… de nincs alkalom,
Életem a nyaki koloncom…
Könnyem is csak folyik lefele,
El nem áll, mert még nincs elege?
Könnyem is csak folyik lefele.
Vecsés, 2019. október 3. – Kustra Ferenc – íródott 3 soros-zárttükrös –ben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
1. Cogida és a halál
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Végtelen tereken
Tereken a csend,
A lámpa fénysugara,
Néma alak a padon.
Lehet, már ott sincs!
Csak a nyugalom...
A tereken megvillannak
Egy percre az arcok,
Átsuhannak az alakok.
Otthagynak némi érzést,
Felejtést, szerelmi tűnődést.
Padra vésett nevek, üzenetek,
Idézetek...
Mindez a városi vándor érzéseit
Erősíti meg.
Kopott köveken a felejtés
Arca jelenik meg...
A nap ezeréves csendjeibe
Veszik el a múlt.
Végtelen tereken a hajnal is
Már csak vándor.
Harmatcseppjei könnyeket vázol,
Hogy eljön a holnap...
És a ma gyenge színterek
Előadásában jelenik meg!
Jelein, mint a keselyűmadár,
Tort ül a múlt!
Tereken a csend,
A lámpa fénysugara,
Néma alak a padon.
Lehet, már ott sincs!
Csak a nyugalom...
A tereken megvillannak
Egy percre az arcok,
Átsuhannak az alakok.
Otthagynak némi érzést,
Felejtést, szerelmi tűnődést.
Padra vésett nevek, üzenetek,
Idézetek...
Mindez a városi vándor érzéseit
Erősíti meg.
Kopott köveken a felejtés
Arca jelenik meg...
A nap ezeréves csendjeibe
Veszik el a múlt.
Végtelen tereken a hajnal is
Már csak vándor.
Harmatcseppjei könnyeket vázol,
Hogy eljön a holnap...
És a ma gyenge színterek
Előadásában jelenik meg!
Jelein, mint a keselyűmadár,
Tort ül a múlt!
