Az éjszaka holdas, ragyogóan holdvilágos,
Mondhatnám szép, sötéten elmosódó, sőt sármos…
Irgalmatlan holdas a táj, fülsiketítő a csend,
Nem mozdulnak a fák, a bokrok, gyenge szellő sem leng…

A szurok sötét éjszakát nem látom a holdfénytől…
Gyönyörű látvány, átélem, merítek e szépségből…

Régen nem láttam ilyen meseszerűséget,
Ámulva álltam, öleltem a mindenséget…
Holdvilágos ködfátyolban úszik a tavasz,
Lesz még itt jó idő, már alig néhány arasz…

Vecsés, 2013. október 2. - Kustra Ferenc József- íródott a természetről

Hiábavaló töprengés
Nyugtalan ideje
Sújt, taglóz.
Elveszett a hely jelene,
Hol lennem kellene.
Árnyékom nem látom,
Magam sem találom.

Virrasztó éjszakán
Fehéren virít a vacogó fagy
Fénylő csillagok alatt.
Dermed a csermelycsobogás,
És a kövér hold
Még egyszer megmártózik
A jégkristályok közt.
Köddé válik sok-k gondolat
A lehelettel együtt
Mely elhagyja ajkamat,
És a fókuszpont képei
Öszpontosítva is,
Csak homályosan távoli
Ábránd-lenyomatok.

Hiábavaló töprengés -
Hol lennem kellene;
Messze van
A távolság másik fele.
Elindulnák
Erőtlenül is, ha lehetne,
De fogva tart szüntelen
Fegyverével
A következmény szelleme.
Magában gyenge
A gondolat ereje.

Te ott, én itt nem lelem
A nyugtalanságban helyem.
Idegenek szennyesével
Töltöd a mosógépet
És nálam is
Ugyanez a képlet.
Majd, ha vége lesz
Eme szenvedésnek
Örülni fogok a kevésnek
Is, mert eltűnik a távolság,
És a másik fele
Itt veled lesz tele.

Üde volt akkor a reggel
Fázósan álmos szemmel
Érkezett a taglózó ébredés.

Felhőpára oson
A lombkoronákon
S a nedves fűszálakon
Ridegen csillan a reszketés.

Koppanva cseppen
Átázott talajon
Szétfolyik a gravitáció
Mielőtt újra eggyé vál
Végtelen folyamatában
A lét-lé.

Az útján ma nem döcög
Fitogtatva hömpölyög
Morajos zúgással
Sebesvonat-vihartombolással
Remeg a dobhártyán
És a hangok mélyén
Félelem vibrál.

A kavargó sáros lé erőteljes
Ha bírna megmaradna
Mi akadály
Ellenszegülve gyenge
Torlódik a kanyarokba
Feszülten dübörögve.

És ahogy tovaketyeg az idő
Vészjóslón duzzad
A vicsorgó folyam
Medrén túltekintve
Harácsol az alkalommal.

Az ember az csodás
Hatalmas elme
Hiú és gőgös
Jónak lenni gyenge
Épít és rombol
Ez az eleme
Mintha a génekbe
Ez lenne jegyezve

Pszeudo az eszme
S a tévhit ügetve
Masíroz mintha-csak
Felvonuláson díszelegne
Közben lóhalálában
Köpönyegét forgatva
Sok-k politika
Rohan a vesztébe

Sok helyen a hős-ég
Erdőtüzek pusztítanak
Torzul a személy-is-ég
És az Ember-is-ég
Fogynak a nemzettek
Sorban állnak nemzetek
Hogy a múltba vesszenek.

Szomorú fűzfák
A látószögemben
Száz éves fa alatt
Godomat letettem
Hosszú a sóhaj
Szorít a bánat
Mi lesz a gyermekkel
Ha a Világ már fárad.

Nagyon öreg már az udvari agg körtefa,
Nekidőlt, tartja a romos istálló fala.
A múltamra, elég sokszor visszaemlékszem,
És konstatálom, jó és rossz is történt velem,

Hosszú utamon, bottal sokszor kört rajzoltam udvar porába,
Hogy záródjon már, oda be a pech, éljen már a magányába,
De ez egy szemét! Itt van és kísér, engemet csak ráncigálva...

Úgy ordítanék, dühöngenék én... bele sötét éterbe,
Csak félek, hogy mások is meghallják... mindenét... a fenébe.
Ha kikiabálnám a fájdalmamat, máris elmúlna-e?

Ez a múlt is, vajon az ördög műve?
Unalmában ő hozta ezt is létre?
Hogy lehetne, hogy pontosan megtudnám?
Hogy lehetne, hogy akkor visszaadnám?

A pennámat is íráskor a kalamárisba mártom,
Mert végül is, ami már elmúlt, le kell írni... nem bánom.
Inkább égre nézek, tűző napsugár-palástot látom.

Ha elmerengek a múlton, akkor jól el is révedek,
A vaspatás életet, épp a jelenben is megélek.

Visszanézve a múltra ezt megfigyeltem,
A skót-vörös hajzata nem a kedvencem.
Orra piszének látszik, mint kisleánynak,
De, orrcsontja törött, mint kocsmajárónak.
Az arca szép, mint az öreg vasorrú bábáé,
Egy vasfoga van, de annak éle, mint kapáé...

A szirti sas is senki, ha törött szárnnyal ül a sziklán,
Ő is már csak a múltban él, messze a végtelen túlján!
Elnézem, hogy a villanydróton, szép sorban ülnek az emlékek,
Legyek is odarepülnek, legyen mit enni a sok fecskének.

A családi sírbolton is két kicsi mécsest égetek,
Fényük gyenge, azon keresztül a múltba nem nézhetek.
Pedig a múltam emberi része, már régen lent fekszik a hidegbe,
Lehet, hogy a múltba akkor lehetek, ha én is befekszek, ide le?

Néha szoktam beszélgetni a múlttal, idézem emlékeket,
Ha ilyenkor... ha akarom, ha nem, feltépem régi sebeket.

Lehet, hogy nekem majd, a tavasztündér hozza el a jövőt?
Lesz jövőm, vagy csak áltündér hoz valami engem lekötőt...
A múltamat, a vállamon, mint korhadt pilléren... cipelem,
Sorsos a múltamban van, az meg aztán állandóan... velem.

Az ősz csendesedni, lassulni, megállni látszik,
De előbb még a lehullott levelekkel játszik.
Az élet is őszi már, itt bizony, fújnak a szelek,
Előfordul az is, hogy az emlékek a fegyverek!

Én nem egy pergamenre írok és nem átkot szóró jóslatokat,
Az ördög készen áll, de miben akadályozza az angyalokat?
Tükörbe, ha nézek nem látok mást csak ismerős pofazacskókat!

Romlott lelkű a múlt, ezért az ördög, a támogatója,
Ő az, aki belőlünk a szép múltunknak elhordozója.
A piszok ördög elviszi a múltat, szíre-szóra?
Holnap meg már a múlt nélkül ébredünk, virradóra?

Még az is lehet, hogy a múlt önmagát köpi szembe,
Mikor nem engedi, hogy mi minden jusson eszembe!
Az ellenérzésem a nagy lehetőségből nagyon kortyol,
De az ördög elleni harcban... ó, ember néha elbukol.

Csak segítene, ha a múlt és a jövő egyeztetnének,
Hogy én az emlékeimet lássam egy nagy lehetőségnek.
Csak az a kérdés, a mocskos patás még a közelben van-e,
Magáénak érzi-e, hogy az én múltamat messze vigye,

Vecsés, 2015. április 29. - Kustra Ferenc Józs