Bús, könnyáztatta arcom az eső veri,
Búmnak, bánatomnak se száma, se szeri…
Lelkem zokogva sír, már csak úgy támolygok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Ember! Ne sajnáld, ha elmúlik az élet,
A végére lásd, hogy mindenki mivé lett…
Fán is elkorhad az ág és a mélybe hull,
Porhüvelyünk bármilyen is, a végére elmúl.

Napsugaras, oly’ csodaszép a sötét éj,
Látnám, de nem látom, eltakarja gömbhéj…
Ily’ szépet akarnék látni, de nem tudok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

A Hold fekete felhők fogságában él,
Úgy, hogy egy igazi magyar hazát remél…
Erőlködik, jól átnézne a felhőkön,
Én úgy látom, rosszul éltem és így csak bűnhődőm.

Van olyan, kinek napsugaras élete,
Lehet, hogy gyenge a méltóságérzete…
Lelkem zokogva sír, mert bármit akarok,
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Szeretem a szépet, én mindig csak jót akarok…
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.
Élnék boldogabb életet, de én... mit akarok?
Nekem még az sem sikerül, amit nem akarok.

Vecsés, 2010. október 11. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Az éjszaka holdas, ragyogóan holdvilágos,
Mondhatnám szép, sötéten elmosódó, sőt sármos…
Irgalmatlan holdas a táj, fülsiketítő a csend,
Nem mozdulnak a fák, a bokrok, gyenge szellő sem leng…

A szurok sötét éjszakát nem látom a holdfénytől…
Gyönyörű látvány, átélem, merítek e szépségből…

Régen nem láttam ilyen meseszerűséget,
Ámulva álltam, öleltem a mindenséget…
Holdvilágos ködfátyolban úszik a tavasz,
Lesz még itt jó idő, már alig néhány arasz…

Vecsés, 2013. október 2. - Kustra Ferenc József- íródott a természetről

Hiábavaló töprengés
Nyugtalan ideje
Sújt, taglóz.
Elveszett a hely jelene,
Hol lennem kellene.
Árnyékom nem látom,
Magam sem találom.

Virrasztó éjszakán
Fehéren virít a vacogó fagy
Fénylő csillagok alatt.
Dermed a csermelycsobogás,
És a kövér hold
Még egyszer megmártózik
A jégkristályok közt.
Köddé válik sok-k gondolat
A lehelettel együtt
Mely elhagyja ajkamat,
És a fókuszpont képei
Öszpontosítva is,
Csak homályosan távoli
Ábránd-lenyomatok.

Hiábavaló töprengés -
Hol lennem kellene;
Messze van
A távolság másik fele.
Elindulnák
Erőtlenül is, ha lehetne,
De fogva tart szüntelen
Fegyverével
A következmény szelleme.
Magában gyenge
A gondolat ereje.

Te ott, én itt nem lelem
A nyugtalanságban helyem.
Idegenek szennyesével
Töltöd a mosógépet
És nálam is
Ugyanez a képlet.
Majd, ha vége lesz
Eme szenvedésnek
Örülni fogok a kevésnek
Is, mert eltűnik a távolság,
És a másik fele
Itt veled lesz tele.

Üde volt akkor a reggel
Fázósan álmos szemmel
Érkezett a taglózó ébredés.

Felhőpára oson
A lombkoronákon
S a nedves fűszálakon
Ridegen csillan a reszketés.

Koppanva cseppen
Átázott talajon
Szétfolyik a gravitáció
Mielőtt újra eggyé vál
Végtelen folyamatában
A lét-lé.

Az útján ma nem döcög
Fitogtatva hömpölyög
Morajos zúgással
Sebesvonat-vihartombolással
Remeg a dobhártyán
És a hangok mélyén
Félelem vibrál.

A kavargó sáros lé erőteljes
Ha bírna megmaradna
Mi akadály
Ellenszegülve gyenge
Torlódik a kanyarokba
Feszülten dübörögve.

És ahogy tovaketyeg az idő
Vészjóslón duzzad
A vicsorgó folyam
Medrén túltekintve
Harácsol az alkalommal.

Az ember az csodás
Hatalmas elme
Hiú és gőgös
Jónak lenni gyenge
Épít és rombol
Ez az eleme
Mintha a génekbe
Ez lenne jegyezve

Pszeudo az eszme
S a tévhit ügetve
Masíroz mintha-csak
Felvonuláson díszelegne
Közben lóhalálában
Köpönyegét forgatva
Sok-k politika
Rohan a vesztébe

Sok helyen a hős-ég
Erdőtüzek pusztítanak
Torzul a személy-is-ég
És az Ember-is-ég
Fogynak a nemzettek
Sorban állnak nemzetek
Hogy a múltba vesszenek.

Szomorú fűzfák
A látószögemben
Száz éves fa alatt
Godomat letettem
Hosszú a sóhaj
Szorít a bánat
Mi lesz a gyermekkel
Ha a Világ már fárad.