Szófelhő » Gyakran
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Reggel felébredek,valaki rám köszön
Mosolyogva benéz az ablakon
Legyen ma szép napod!
Integet,nevetve mondja
Ugye tudod,hogy ki vagyok?
Veled most barátkozni akarok
Kedvedért aranyban ragyogok
Szólíts a nevemen
Én a Nap vagyok
Elkísérlek utadon bárhová
Csak mond, hogy akarod

Kisajátítani nem fogsz
Szolgállak én nap hossz
Rossz kedvet nem ismerem
Csak a vidámságot szeretem
Könnyet csalok a szemedbe
Ha mélyen nézel a lelkembe
Nézek én is a Tiédbe
Akkor öröm költözik a szívedbe
Simogatok szerelmest és beteget
Öreget és virágzó réteket
Tőlem mindig jó kedvük lesz

Megszelídítem a szelet
Így ő is a barátod lehet
Lelkemtől vesz a Föld
Nagy lélegzetet
Haraggal nem tudod nézni senkire
Barátja ezért, vagyok mindenkinek
Uralom kertet,mezőt életet
Így nézni Rátok, fentről nézhetek
Lejövök gyakran Hozzád
Hogy megcsókoljam orcád
Haragosom nincsen
Szeretetem jutalmam
Kivételt nem ismer






Beküldő: Dér István


Kopár hegy tövében sűrű tölgyfa erdő.
A természet ajándéka mind a kettő.
Hatalmas barlang van a hegy belsejében.
Egy csinos kis ház áll az erdő mélyében.

Szépen berendezve a hegy nagy barlangja.
A tágas lakosztályt az óriás lakja.
Az erdei kis ház virágokkal körbe.
Éppen most ebédel lakója a törpe.

Friss gomba az ebéd, amit maga szedett.
Erdei patakból ivott rá hűs vizet.
Aztán érett gyümölcs került a pocakba.
Közben a madarak énekét hallgatta.

Dél volt. Az óriás is épp megéhezett.
A hegy oldalából egy sziklát megevett.
Amikor jól lakott, ő is megszomjazott.
Vizet csavart pár nagy kőből, abból ivott.

Törpe és óriás jó barátok voltak.
Ha nem volt más dolguk, egymással játszottak.
Gyakran találkoztak, ha sétáltak éppen.
Az erdő és a hegy közötti kis réten.

Most, hogy az ebéden mindketten túl voltak,
Nem volt véletlen, hogy egymásba botlottak.
Köszön az óriás: Szia törpe, játszunk?
Válaszol a törpe: Szia, bújócskázzunk.

A törpe a hunyó, behunyja a szemét.
A nagy óriásnak elrejtőzni nehéz.
Gondolkozik kicsit, aztán lép vagy ötöt,
Csendesen leguggol a kopár hegy mögött.

Szétnéz a kis törpe, és már egyből sejti,
Óriás komáját merre kell keresni.
Mászni kezd sebesen a hegy tetejére.
Hosszú út ez neki, de felér estére.

A csúcsról ugrik az óriás vállára.
Egy fél napig tartott amíg megtalálta.
Pár lépés most csupán az erdei kunyhó.
Holnap délután az óriás a hunyó.

Másnap ebéd után újra találkoznak.
Ahogy megbeszélték, megint bújócskáznak.
Háttal az óriás,- elbújik a törpe.
Hogy hova- azt jó előre eldöntötte.

Indul az óriás keresni barátját.
Átnéz minden bokrot, átvizsgál minden fát.
A nagy kopár hegyet kétszer megkerüli.
Az agyafúrt törpét estig mégsem leli.

Nem zavarja már, hogy a játékban vesztett.
Vajon barátjának végleg nyoma veszett?
Aggódás terül el őszinte szívében.
Orráig is alig lát már a sötétben.

Rémülten felkiált: Törpe gyere elő.
Nem is kellett volna ekkora hangerő.
Remegett a törpe a nagy nevetéstől,
Mikor kimászott az óriás zsebéből.

Eztán mind a ketten egy nagyot nevettek.
Ahogy minden este, most is hazamentek.
Mint minden délután, holnap is játszanak.
Örökre igazi barátok maradnak.

Beküldő: kocsis antal
Mikor megszületik egy Ér
Gyakran akadályba ér
Sokszor fogja Földet törni
De akkor sem fogja feladni

S mikor folyik ez a Patak
Gyakran új ágra rohan
Néha Kőbe üti folyását
És ott majd aztán meg-meg áll

De ez a Kő elsodródik
Mert e Folyó erősödik
Útjába a Hegy rá zúdul
Ott zúzni kell de vadul

E Folyó útja ketté válik
S egymás útját gyakran keresztezik
Majd egy másik Folyóval
Ott aztán nem távol

Egybe folynak Habjaik
És egy Folyóvá válik
De beköszönt a Tél mely hideg
S erre a Folyóra jeget ver

Hogyha a Tavasz beköszönt
Mely nem meleg levegőt önt
De oda jönnek a Vadak
S a Folyó vizéből isznak

A Folyó viszont csordogál egyre tovább
És így csakis Patakként folyhat tovább
Aztán jön egy elveszett Ér
Így a Patak Folyóként él

Ellenben a Hideg újra éled
Befagyasztja a folyó medrét
De a jég ismét feltörik
A kis Ér ismét megszökik

Ez a Patak nehezet él
Szennyezett Folyóként tovább mégy
S hogy mi lesz a sorsa
Azt majd meg-meg oldja
Beküldő: Németh Ádám
A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .




Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!
Beküldő: versek.eu
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák