Gyakran van úgy,
hogy boldognak látszunk,
kacagunk, s vígan dalolunk,
nem sejti senki mennyi a bánat,
melyet lelkünkben hordozunk.
Erősnek látszunk, akár a szikla,
amely oly magasra nyúl,
belülről mégis vérzik a lelkünk,
és néha megroskadunk.
Mégis küzdünk. Dalolva, sírva,
s utunkon megyünk tovább,
könnyeink titkon patakban folynak,
S nem sejtik, mennyire fáj
minden mosoly, mely arcunkon látszik
keserves próbálkozás,
hogy megsebzett lelkünk burokba zárjuk,
S ne tudják, mennyire fáj.
Mégis győzünk. Sebzett lelkünkben
maradt még annyi parázs,
melytől a szívünk lángra lobban,
s magasra csap fel a láng.
Feléget mindent, mi visszatart még,
s meggátol utunk során,
Elég egy szikra mely lángra lobbant,
s többé már semmi se fáj.
Csak a lelkünk lesz törékeny, néma,
de mégis megyünk tovább,
hiszen épp ettől ember az ember,
hogy annyi próbát kiáll.

Megváltoztam. Múlnak az évek.
Ma már egészen más vagyok,
másképp látom az őszi kertet,
másképp érzem az illatot.
Nemrég még hamvas rózsa nyílott
a sűrű, zöldülő bokrokon,
ma már lehulltak, s ott hevernek
a dértől gyöngyöző pázsiton.
Elhervadtak, ahogyan én is,
bár a szívem még úgy dobog,
mint rég, amikor ifjú voltam,
s nem voltak ráncok arcomon.
De a szívem még ugyan úgy érez,
ma is éppen úgy szeretek
minden jót, amely boldoggá tesz,
s megszépíti az életem.
Ha eső mosott, én bőrig áztam,
s habár a testem remegett,
szívemből olyan melegség áradt,
mely messze űzte a hideget.
Ha vihar volt, gyakran megtépázott,
összetörve a lelkemet,
s mégis: annyiszor talpra álltam!
Mindig volt, ami éltetett.
Ha hideg volt, remegve, félve
őriztem azt, akit szeretek,
meleg kabátként átölelve,
hogy elűzzem tőle a hideget.
S most itt vagyok. Hajamra dér hull,
arcomra sűrű köd szitál,
egyedül, mint egy gyönge nyárfa,
amely oltalmat nem talál.
Még sem félek, hisz van miért élnem!
Van két gyönyörű gyermekem!
S szeretnék értük többet tenni,
hogy ők boldogok legyenek.
Istentől már csak annyit kérek,
csak annyit adjon még énnekem,
hogy tudjak még nekik valamit adni,
amíg a földön megleszek.

Valaha rég még én is messze vágytam,
hol a hó csillog a kéklő hegyeken,
hol magas sorházak merednek az égre,
csodálva füstös gyárkéményeket.

Gyakran engem is magával rántott
a belvárosi zsúfolt forgatag,
a színes neonok tarka varázsa
olyan volt, mint ki vár és hívogat.

Szép volt. de mégis: agyamban tombolt
ezernyi hang, mely úgy hívott haza,
mint édes jó anyám szelíd mosolyával,
melyet már többé nem látok soha.

Ma is így van. És bármerre járok,
fejemben úgy zsong ezer gondolat,
mintha jó anyám halk szava hívna,
ne maradj soká! S úgy vágyom haza.

Bármilyen csodás tájakon jártam,
bármily fényesen sütött rám a nap,
visszavágytam, hol könnyet csalt szemembe
anyám szava, s a szülőföld pora.

A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.

Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.

Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.

Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.

Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.

Egy állat halálakor
Nincs se rémület se remény;
Az ember halálát
A rémület és remény uralja;
Már gyakran meghalt,
És gyakran újjászűletett,
Büszkeségében egy nagy ember
Gyilkos emberekre
Gúnyolódva tekint
Mikor a lélegzet felcserélődik ?
Részére jól ismert a halál ?
Mert a halált az ember teremtette. Szerző: Yeats W. B.
Vers címe: Halál
Fordította: Kovács Iván