Tinta-kéket hint szemembe a tó,
Tükre morc-felhőt küldő varázsló.

Fény-nyelő ármány sebesen közeleg,
Kabát alól gyorsan szökik a meleg.

Lépteim szaporák, alig bírom szusszal,
Felmordul az ég is, ilyesztget mumussal.

Ostorát bőszen villogva csapkodja,
Belém mar a szél, kalapom kapkodja.

Mire haza értem, bőrig áztam éppen,
Vacogó futó-túra lett az élményem.

Észrevétlen érkezett, hopp...semmivé foszlott.
Nevetett a nap rajtam, ez volt ma a bojkott.

Enyém lehetne, minden, ami szép kerek e világon,
Papírra írva, hosszan sütkérezne a boldogságom.
Lelkemből már kiszakad az oly' szépen összecsengő rím,
Lúdtollam csak írja-írja, de van mikor neki is kín.

Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények,
Nálam a valóság, a könyv lapjain lehet, hogy jól rejtett tények…
Van, hogy hamvadnak az árnyak, van, hogy estére elfutnak a fények.

Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet,
Van sugárzása, de ide a szerencse nem csenget…
Van, ki állítja a szegényes gúnya is öltöztet.
Van sugárzása, szegénység izgalomba nem pörget.

Én a lúdtollamat bizony szamuráj kardként forgatom,
Így aztán le tudom írni az elfajzott akaratom…
Betakarom diadalom,
Átharapom, elhadarom,
Elzavarom feladatom…
A disznó lúdtollam éles kardként forgatom,
Ledobott egy pacát, ezt persze nem akarom…

Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak,
Én meg az ablaknál állva hosszasan nézem, de nem tudom… várjak?
Rémalakok lehetnek a nyitott kapumon beosonó árnyak.

Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom,
Üzent is már életem, sorstalan a sorsom…
Sorstalan az életem, sorstalan a sorsom.

Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása,
Életemben az olvasóim szórakoztatása, ha nincs mása…
Életemben a motor olaj, egy téma és a vers megírása.

Tanító lennék? Én írom lelkem gondolatát,
Tanító lennék? Én megírom a haza szavát.
Tanító lennék? Hosszan nézek egy szép banyát.
Tanító lennék? Nagyon tisztelem az atyát…

Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni,
Igyekvőn írok, hogy nagy kérdésekre jókat tudjak felelni,
Igyekszem a verseket művészi színvonalra felemelni.

Vecsés, 2015. december 29. - Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

A semmibe lebegek, semmi vagyok.
Jobb, ha feladom és már nem akarok.
Görcsölök, mint futó lába a távon.
Nincs eredmény… sem régen, sem immáron.

Budapest, 2000. július 4. – Kustra Ferenc József – Önéletrajzi írás.

A Rigó család reggelente
Készülődnek egy fürdőre.
Kis tó van az udvarunkban,
Oda szálltak mind a hárman.

Fütyül egyet rigó papa sietve;
Ugorhatunk madárkáim a vízbe.

Csobbangatnak, pancsolgatnak vidáman,
Mert cirmosunk most szundikál az ablakban.
Nagyot ásít mámorosan a cica,
Úgy tűnik, hogy tele van most a hasa.

A hancúr után dalolgatnak kedvükre,
Szól a nóta egész nap a kertünkbe.

Hosszú út pora ráült a cipőmre,
Sajna, nem vagyok büszke életemre.
Nagy utat bejártam, zarándokoltam,
Utóbb kiderült, semmit nem csináltam.

Ötvenkét év alatt bizony ez történt
Senki nem pártolt, sem hosszan, sem tüstént.
Így csak vergődtem, szétdobált az élet,
Nem is tudom az életem mivé lett.

Mire születni? Kínlódás az élet,
Küzdünk, birkózunk mindennel. Mi végett?
Ha becsülne család és társadalom,
Sikeres lehetnék, és ezt akarom.

Életem fanyar, furcsa sors-fintora,
Hogy nincs kezemben a siker záloga.
Ötvenkét évet már vissza nem lehet
Forgatni, mert az már történelem lett.

Tán rossz helyre születtem és nősültem,
Eleve elkárhozott a sikerem?
Már tudom, hogy így van és így is marad.
Nem számít, hogy szívem bánattól szakad.

Magamban: jobb sorsra volnék érdemes,
De életem múlik, már nem érdekes.
Jövő hónapban földönfutó leszek,
Vagyok a legpechesebb fenegyerek.

Törvény: semmivé foszlik, mihez nyúlok,
Ha újat kezdek, élettől kikapok.
Tudom: Peches ember nem kacérkodjon
Se a jégen, se sikerre áhítón.

Sose kacérkodtam, élni akartam,
De a sorsom büszke:” ezt én nem hagytam”.
A harcnak lassan vége, zaj elcsitul,
Én meg eltűnők, sikerre vágyastul.

Budapest, 2000. május 6. – Kustra Ferenc József