(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.

(21 gramm epigramma)

Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.

Pest-Buda, 2016. február 28.

(Tiborc újkori sirámai)

Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.

Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.

Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.

( Pest - Buda 2014. november 30.)

Hétköznapi pszichológia…

Rossz szavak, kusza szövevényébe ne keveredj,
Másokon, így hamisan, felül biz’ ne kerekedj.
Csúnya szavaknak liánnal átszőtt mocsarába,
Csak mást bántasz és belefulladhatsz mondókába.

A felnőtt ember napi kb. kétszázszor is lódít,
Mondják az ezt kutatók, eme kínos módit.
Rosszindulatból hazudni egyesen vétek,
Az ilyen nem kap feloldozást… ő bűnös lélek.

Hazugság is az, mi az életet részben mozgatja
Mert mindenkinek van, némi kis titkolnivalója…
Nem mindig célszerű mindent őszintén kimondani
Sőt van, mikor célszerű az igazságot titkolni.

Lehet hazugság kegyes
És tán lehet szükséges.
Lehet kicsinek tűnő hazugság,
Vagy romboló igazságtalanság.

Kiglancolni a szavakkal a mondanivalót?
Ettől a rossz mondat nem adja a jót, a valót.
Szavakkal rózsaszínre festeni a kék eget…
Hazugság, ha már megtörténik, igaz nem lehet.

Mondhatnám, hogy sohse hazudjunk, de azt mégsem lehet,
Kommunikációban tartsunk ésszerű mértéket.
Ha úgy van, hogy hiszel, akkor annak higgy, aki már látta,
Vagy annak, kin látod… problémakört emberséggel látja.

Van kinek csak pletykák, hazugságok vannak a szütyőjében,
Ha vele beszélsz, úgy érzed magad, mint sárkány bendőjében…
Még a szellő is olyan, hazug szóra, süvítve elszelel,
És téged, az igaztalan hazugság letaglóz, elmeszel.

Van, aki hazudik, de mestere a szónak,
Ő ki lélekből ellene van minden jónak.
Van ki mestere a szónak és folyvást hazudik,
Ő az kinek kívánjuk, hogy majd csak elkárhozik…

Igaztalan szó, mondat, erősen lélekölő,
Bár objektív igazság, ettől nem töpörödő!
A tudás információszerzésből növekedik,
De, ha a szó igaztalan, akkor megkövesedik.

Ki nagyon nagy bajban van, s még hazudnak is neki,
Lelkét a hazugság szú járja, ő ezt rettegi.
Ha hazugság van, nincs hit és nincs is bizalom,
Mert akkor vágtatsz, csalfa szavakon… siralom.

Legott, sipirc, mondhatnánk annak, aki nekünk lódít,
De ezzel nem biztos, hogy helyreállítjuk a módit.
Mikor elhangzik a hazugság, hátul kullog igazság,
Így lehet, sohse tudjuk meg mi is az alapigazság.

Ki nem mond igazat, az egy szűk meredélyen egyensúlyozva,
Szavai lelki terhét víve, más lelkébe belebarmolva,
Intézi az ügyeket, miket nem is tud… lehet, csak hallotta?
Aki meg áldozat… ő lelke a súlyos szót, nem óhajtotta!

Fent a sötét égen a szép telihold sohasem hazudik,
S ömlő fényéből az arcunkra ezüst fényálarc veretik.
A Nap, óh, ő meg maga az igazságos, ha erősen tűz!
Nagyot mondót, a sugarával jól megéget, és úgy elűz…

Vecsés, 2013. június 23. – Kustra Ferenc József

Az est láthatatlan érkezik,
Csendben suhan, mint hűvös szél,
Árnyékba vonja perceink,
S a fény lassan szárnyra kél.

Sötét palástját kitárja lágyan,
Csillagok gyúlnak fent az égen.
Holdfény játszik tó tükrén bátran,
S álmodik a világ, szépen.

Láthatatlan árnyak ölelnek,
Egy bagoly visít a csendben élesen,
Az utcák néma dallamot zengenek,
S az est mesél a csillagfényben.

Szívem is nyugszik, elpihen lassan,
Vágyak alszanak, gondok némán,
Álmok szövik szelíden, halkan,
Az éjben rejlő csend titkát.

Hajnalfény bontja majd a fátylat,
Ám most még őrzöm az est hangját,
Míg a világ pihen, álmodozgat,
Az éj csendben rám borítja magányát.

Siófok, 2025. március 31. -Gránicz Éva