Hüvösén kel a Nap,
Halvány tűz, sugarát szórja.
Sárkunyhókban éltek a cigányok fiai és lányai
Az ősi Sinai kor hajnala óta.

Az időtlenség pillanatnyi létezésén
Visszasírnak az elveszett pünkösdi idők.
Gondolatban visszanézek a gyökerekhez,
Misztikus utakon sötét fájdalmán elidőz.

Ősi, kopott tanyák
Félhomályos, piros pünkösdi udvarokon.
Sápadt fénnyel ragyog a múlt
Szivárványos naptüzű szélzúgásokon.

S a lélek magányában
Kegyelem és kiáradások napfényes korában
Kitárulkozik az őseink szellemvilága,
S ablakom a szél zúgását az éj bezárja.

Pünkösdi emlékek

Örömtől vágyakozó szeretetben
Anyám megszülte kisfiát.
Örökké való szeretetben
Élnek gyerekeink gyermeknapokon szeretetben.

Fekete felhők alatt a szenvedésünk,
A boldog gyermeknapokra visszanézünk.
Kitárja ajtónkat a hideg szél.
A családunk búja, baja belefér.

Karavánútjainkon fekete átok,
Nap fényén kisgyerekek játszanak a tájon.
Nagy családi klánnal, gyerekek hadával szekereztünk,
Múltunk nyomait nem felejtünk.

Dédapáink mosolyognak ránk a hegedűk húrjain,
Népes család a messze táj útjain.
Gyermeknapok múltjain napjaink szomorú,
Másságunk kincsei a múlt porába belehullt.

Langyos esők, fájó könnyek,
Sötét éjen felhők jönnek.
Bíbor alkonyon vérfolyók,
Földre csorog lehangolón.

Kopár égen nincsen csillag,
Égi jelenség álmot ringat.
Hervadó rózsa, cigány élet,
Tarna partján napfény nincsen.

Kunyhóink helyén vad füvek,
Templomunk harangján süket fülek.
Földünkön kevés a hit, sír az Isten.
Némán hallgat az idő csendes hitben.

Esélytelenül

Hófelhők sírnak a fényes Hold alatt,
Magányos jéghegy szívem, érzem, érted meghasad.
Szenvedéseim völgyén alkonyati csendek,
Árnyékvilágunkban örök a szenvedésem.

Parányi reménnyel feléd sodort a tavaszi szél,
Valentin napján lábaim nyoma szárnyra kél.
A végtelen örökkévalóságban vergődök,
Végtelen reménnyel bús szerelmünkön tengődök.

Elzüllött, élettelen reményem nyomán
Szerettük egymást ifjúságunknak hajnalán.
Otthonom lett a sivár messzeség,
Örök téli álomra szenderült már minden szenvedés.

Szabadon lépkedők

Lelke van a szeretetnek, jóságnak
A magyar földre született órákban.
Az Isten szabad életet adott a lét útján,
A tó tükrén vonuló vad felhőkön át.

Nékünk nem adott mást e kincsen,
De megnyugvásunk mégse nincsen.
Dicső múltunk szeretete hiányán
Nevelt fel hazánk kitagadva, mostohán.

Jószívű emberek végül mellénk álltak,
Szirtekre szálltak a boldogságú vágyak.
Lehetsz zsidó, cigány, ki szereti e hazát,
Mégis vádolva tör dühöngve ránk és újszülöttekre a halál.

Testvérem az ég csillagai alatt minden magyar,
Ne legyen köztünk soha bástyafal, harag.
S a haldokló világunk árnyékában
Sorsunk ne legyen rettegés, éljünk szabadságban.

Óvd meg minden magyart, Krisztus Urunk!
Régen zengett már fel az ómagyar himnuszunk.
Lobogjon a fellegekre a piros, fehér, zöld zászlónk,
Legyen örök béke szerte a világon.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2020. szeptember 20.