Sorok az őszelőről…
Augusztus végén járunk, az éj, hűvösségét jelzi...
Az éji hűvösség az ősz közeledtét előjelzi.
Nyár
Végét
Járja már.
Éjjel elkel
Lenge takaró.
Hűvös éjszakák,
Űznek nyári álmokat.
Ősz nyugtalan... vár.
*
Csillagok most is vannak, sok fénytelenül ragyog,
És a fűben már kevés szentjános bogár csillog.
Éj
Fénye
Halovány
Fent és lent is.
Már árny fedi mind.
Már nem villognak,
A szentjánosbogarak.
A csillagok sem...
*
Arcomra árnyakat rajzol a fájdalom,
De, csillogó szemmel várom jövő nyárom…
Fáj
Minden
Változás.
Hittel várom
A szebb s jobb jövőt.
Fájdalom gyötör,
Jő változás ideje.
Hitem nem vesztem.
*
Az utolsó nyári napfény, megbocsátón lődörög,
De, azt is csak, a felhők fölött, ott tán' nem mennydörög.
Vecsés, 2013. aug. 24. – Szabadka, 2017. okt. 15. – A verset én írtam, alá a haikukat és az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Az ősz nyugtalan... vár.
Augusztus végén járunk, az éj, hűvösségét jelzi...
Az éji hűvösség az ősz közeledtét előjelzi.
Nyár
Végét
Járja már.
Éjjel elkel
Lenge takaró.
Hűvös éjszakák,
Űznek nyári álmokat.
Ősz nyugtalan... vár.
*
Csillagok most is vannak, sok fénytelenül ragyog,
És a fűben már kevés szentjános bogár csillog.
Éj
Fénye
Halovány
Fent és lent is.
Már árny fedi mind.
Már nem villognak,
A szentjánosbogarak.
A csillagok sem...
*
Arcomra árnyakat rajzol a fájdalom,
De, csillogó szemmel várom jövő nyárom…
Fáj
Minden
Változás.
Hittel várom
A szebb s jobb jövőt.
Fájdalom gyötör,
Jő változás ideje.
Hitem nem vesztem.
*
Az utolsó nyári napfény, megbocsátón lődörög,
De, azt is csak, a felhők fölött, ott tán' nem mennydörög.
Vecsés, 2013. aug. 24. – Szabadka, 2017. okt. 15. – A verset én írtam, alá a haikukat és az apevákat, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A vegyes címe: Az ősz nyugtalan... vár.
Meditáció a volt-on… vagy múlton…
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Visszanézve, van egy csomó üresnek vélt meg tán' sánta volt, évem,
Ahogy ezen elmélázok rájövők, hogy ez az én messzeségem!
Futva, loholva üldöz múltam, mint veszett, nem is olyan málén.
Járatlan úton van és a kalapja, látom mégsem áll csálén.
Futkározása közben a láncait veszti, hátha így célját éri,
Hogy én meg nem állok ott az első sarkon, őt várva, ezt meg nem érti.
*
Életkapuban csak
Topogok, úgy be is mennék.
Létem, bíz’ nem enged!
Még élnem kellene, tenném...
Vaj’ boldogságom elnyerném?
*
Strandszékem az udvar
Közepén napozik. Ülnék.
Elveszett a múltam…
Vannak álmaim, vágyaim,
Csak ülök sorsom átkain.
*
Van egy fa hokedlim,
Garázs előtt, ázik-fázik…
A múltam ül rajta!
Életem romokba hever,
Vállaim nyomja sors-teher.
*
A múltam, fölöttem és elém néz
Ez jelenti, éltemben nincsen méz?
Szélvihar is megelőzött, félrelökött, csendben dühöngve elrohant,
Magával vitte a régi villámokat, melyek közül sok… megfogant.
Homály van mögöttem, ez a fránya élet volt jó és rossz, de, már csak régvolt,
Ha tudni akarok valamit, építsek várat, keressek homokozót.
*
Őszömben nem csak a
Voltam homálya… félénk sors!
Nyíltan sunyi a múlt?
Őszöm talány, ködös voltom,
Ádáz a múlt, félem sorsom.
*
Szomorúan nem is
Látom, merre van… jövő út!
Lesz tavasz, lelkemben?
Csüggedt létem boncolgatom,
Vár-e jövő? Fontolgatom…
*
Irgalmas kín az élet, pusztulásomban a múltam
Mire a kaszás megjön, látni fogja, kifakultam…
A múlt szele arról zúg, hogy én is voltam... most meg már, miért nem?
Látom a jelenem is sötétség, nem világos a miértem.
Ebbe a vaksötétbe, múltba élek, a libabőrömben reszketek,
Ha voltam az én múltamba, akkor oda, vissza miért nem mehetek?
Lehet itt bármilyen sötét, a szél zúgását már meghallottam,
Megöregedtem közben, egyszer majd én leszek saját halottam.
Ha jobban látnám a múltamat, akkor lenne lelkemben világosság,
Az álmaim mennyországáról meg azt is hihetném, ez másnaposság.
*
Néma a messzeség,
Úgy látom, cicázik velem…
Szél ül, árokparton.
Csalogat, nesztelen távol,
Mozdulatlanság... csend bájol.
*
Az életem, őszi tájában járva,
Kiégett fűcsomók között sétálva,
Merengek, hogy, hogyan is volt régen,
Miért van az… a régi fényképen?
Tudatommal a múltam sírjában fekszem,
Gesztenyésben a gesztenyéket felszedem
És majd igyekszek, hogy én, magamnak tetszem…
*
Az utolsó, cérnát
Szaggató pillanat, hallgat!
Még több türelem kell?
Békés csend honol a tájon,
Nem bánt senki, nincs mi fájjon.
*
A szürkés felhőhegy az égen állva, nem mozog,
Lelkem is volt, és talán a múltban éppen kocog.
Sötét a csendes éj, nem hallom ki, aki morog.
Őszöm tájékain sétálgatva, velem nem tart tán' senki,
Mélázva a múlton, képzelődők, hogy voltam én valaki…
Körülölel jótékony csend, bennem ezzel valamit megment,
Életzajban hallgatom, de már nincs… eszerint ő, rég elment.
*
Őszöm várja telet,
Szolgálata, lassan lejár.
Tényleg, múltban voltam?
Ősznek vége, telet várom,
Voltom múlté... örök álom.
*
Életváram falai porladoznak, bár még bent lakik a múlt,
De, ha minden leomlik, akkor lesz az, hogy az én múltam kimúlt.
Majd ha, meghalok, sírt ásnak nekem, és én abba fekszem,
Ott a hidegben, fázósan a múltamat elfelejtem,
És már senkit nem fog érdekelni, hogy ki is lehettem.
Vecsés, 2017. augusztus 28. – Szabadka, 2017. október 16. – Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, a HIAQ –k alá a verset, szerző-, és poétatársam, Jurisin Szőke Margit. A versrész címe: ,,Csalogat, nesztelen távol’’
Vánszorgok az ingoványban.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.
Elvesztek a mindennapok.
Integetnek csontvázkarok.
Ez a hely lesz a végzetem.
Nem találom új életem.
Emlékeimet foltozom.
Miért hagytam el otthonom?
Nem volt elég, mi enyém volt.
Könny borít szememre fátyolt.
A félhomályos éjszakában.
Új életemre vadásztam.
Hajt a vágy, hogy megtaláljam.
Elvesztek a mindennapok.
Integetnek csontvázkarok.
Ez a hely lesz a végzetem.
Nem találom új életem.
Emlékeimet foltozom.
Miért hagytam el otthonom?
Nem volt elég, mi enyém volt.
Könny borít szememre fátyolt.
A hold lassan emelkedik
a recés hegycsúcsok felett
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék,
és a felhők
halálosan szürkék,
mint pocsék pára
sodródva mérgezett tó felett.
A gyülekezet fel van világítva
lángoló fáklyákkal
és lobogó örömtűzzel:
a fény és sötétség játéka.
A groteszk alakok,
köpenyben és kapucniban,
amint óvatosan ismerkednek
és kiszimatolják egymás fajtáját.
Míg a hold még emelkedik,
metsző nevetések
és disszonáns kiáltások
feltüzelik a vad táncot.
Végül is korbács csapások
és vonagló testek,
hús és vér egyesülése:
az érzékiség és fájdalom éjféli tora.
De mindeközben,
Monsieur bozontos
kecske fejével és görbe
csavaros szarvakkal trónol.
Aranysárga szeme
nyugodt és archaikus,
és sötét húsos szája
kajánul mosolyog.
a recés hegycsúcsok felett
mint egy sápadt, himlőjeles
és túlsúlyos fenék,
és a felhők
halálosan szürkék,
mint pocsék pára
sodródva mérgezett tó felett.
A gyülekezet fel van világítva
lángoló fáklyákkal
és lobogó örömtűzzel:
a fény és sötétség játéka.
A groteszk alakok,
köpenyben és kapucniban,
amint óvatosan ismerkednek
és kiszimatolják egymás fajtáját.
Míg a hold még emelkedik,
metsző nevetések
és disszonáns kiáltások
feltüzelik a vad táncot.
Végül is korbács csapások
és vonagló testek,
hús és vér egyesülése:
az érzékiség és fájdalom éjféli tora.
De mindeközben,
Monsieur bozontos
kecske fejével és görbe
csavaros szarvakkal trónol.
Aranysárga szeme
nyugodt és archaikus,
és sötét húsos szája
kajánul mosolyog.
Lassan ballagott az erdőn, réten át.
Szomorkásan köszöntötte a világ.
Ködköpenyébe burkolódzva néz körbe.
Bokrok köszönnek rá a csendes őszre.
Megjött, a nyárra színes fátylat vetett.
Bús felhőkkel borítva be az eget.
Pillantása rozsdát vet a levélre.
Sárgás színek költöznek a vidékre.
Megrázza szép fejét a büszke tölgyfa.
Levélkoszorúját földre hullajtva.
Meghajolva köszön az ősznek a nyár.
Eljött az idő, hogy ő távozzon már.
Szomorkásan köszöntötte a világ.
Ködköpenyébe burkolódzva néz körbe.
Bokrok köszönnek rá a csendes őszre.
Megjött, a nyárra színes fátylat vetett.
Bús felhőkkel borítva be az eget.
Pillantása rozsdát vet a levélre.
Sárgás színek költöznek a vidékre.
Megrázza szép fejét a büszke tölgyfa.
Levélkoszorúját földre hullajtva.
Meghajolva köszön az ősznek a nyár.
Eljött az idő, hogy ő távozzon már.