Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag

S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Itt állok a pusztán. Fürteimet
Simogatja az esti szellő.
Ah, alkonyodik. Az este hideg
S az álmok hajnala nem jő!

Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!
Leáldozik egy nap, egy élet,
Már vár a hideg temetőben az ágy,
Vár kezdete az örök éjnek

És sirba viszem mind vágyaimat,
Mik még a szivembe lobognak,
Több lelket e lélek már sohsem ad
Az édes, drága daloknak.

Itt állok a pusztán. Alkonyodik
Bevonúl szivembe a béke
S mig napsugarakról álmodozik,
Beleolvad lelkem az éjbe

S im fátyla az éjnek megrepedez,
Fáklyái kigyulnak az égnek;
- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz
Hatalma feletted az éjnek!

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!

Futva jöttem, menekültem,
Hogy ne lássak emberarczot.
Fedjetek el, rejtsetek el,
Árnyas erdő, hűs harasztok.

És, ha van erőtök adni,
Világfelejtő álmot,
Hintsetek rám! Tőletek én
Egyebet már ugy se várok.

Elfeledni a világot,
Elfeledni azt, hogy éltem,
Hogy születtem, hogy szerettem,
S emberektől jót reméltem.

Fejem felett ólomszínű,
Nehéz felhők kavarognak,
Vágtat a szél, tépi, bontja,
Koronáját a vadonnak.

Mintha kegyelemre várna,
Felsóhajt és nyög az erdő,
- A halál az úr itt mostan;
Halált hord a szél, a szellő.

A halál az úr itt mostan,
S e lombfosztó némaságban
Leborulok és érzem,
Van gyönyör az elmúlásban.

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!