Idő 
Értékelés 
Értékelés Aki ideérkezik, hamar megtudja, a tél nem hidegtelen,
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
A mínusz negyvenkettő fok elképesztően lélek-könyörtelen…
Vannak, kinek ezt végleg túlélni, nem-egyszerűen lehetetlen.
**
Vicsorog a szél,
Szikrázva fütyörészik.
Jeges lehelet!
*
A szél haragja,
Ha lassan is de múlik.
Hideg, nem mozdul…
*
Pihenő szélben,
Dermesztő-nagy a hideg.
Szikrázó napfény.
*
Kint vad hidegben
Dalol a szél, térdig ér.
Csönd sem válaszol…
*
Vad ciklon futkos,
Úgyis zord tájat ural.
A Don-parton hó!
*
Szürkén, közönyös
Az éjjeli hófúvás.
Reggelre befed…
*
Hófúvásba a
Magány is belefáradt.
Itt nincsen kiút.
*
Innen, nincsen hová menekülni, háború hidege körülvesz,
Ebben a rettenetes hidegben fáj, ha, ember lélegzetet vesz.
Ide a Don-kanyarba, nagyon is befészkelte magát a tél,
Az anyag határán a lélek is besűrűsödött… már nem fél?
Rettenetes az idő, meg a járása ott a lövészárokban bévül,
Az ember könnyen a fagyhalálba találja magát, ha kicsit elrévül.
*
Imbolygó jövő,
Ködben cselszövő, hazug.
Remény, szűkmarkú!
*
Szavak elhaltak,
Láthatók vérző sebek.
Sírás oskola…
*
Rettenetesen dermesztő, libabőrt öltő a januári reggel,
Keménykedő a tél, benne a levegő, mínusz legalább negyvennel…
Van kilyukadt sisak, fekete lábak, orr-fül, mik nem bírtak hideggel.
*
Ilyen hidegben
Elaludni… a halál.
Pár percnyi a lét!
*
Hideg úgy tarol, mintha évezredek taposnának minket,
Ó lélek, ne menj, ne hagyd a testet, ne hagyj itt veszni mindent…
Mentsd meg Uram a magyar hont, gyermekeidet… összest, mindet.
*
Szélvihar kereng,
Vastag hóréteg felett!
Kezdő hóesés.
*
A háború szabályait is megszegik az irányítók, hihetetlenül!
Te meg benne vagy ott ahol lelőhetnek, várakozol és tehetetlenül!
Menekvés nincsen, a sorsod nem tudni mit hoz... biz' végzetet menthetetlenül!
*
Tél ölelése,
Nagyon is rideg-hideg.
Köd itt nem enyhít.
*
Itt, most januárban, vért is dermesztő a reggel,
Köpenyem alá furakodik jég-lehelettel.
A fájdalmas nyögés, a megfáradt imája,
Főleg, ha nincs több… az élete kosarába.
*
Szél, fúj… hó esik,
Lét már avarban lapul.
Fagyok, zordonak.
*
Akármerre nézek, látom, a halál szánkázik a hóra fagyott jégrétegen,
És ez a hómező nemcsak vastag, hanem amerre-bármerre nézek, végtelen.
Egy magyar baka, hős harcos, minden módon helytáll,
Egyébként is parancsot teljesít, így nem hátrál!
Tűrted a nagy, jéghideg-fájdalmakat,
Egy harcos… semmiségért nem hátrálhat!
Volt parancs is, mihez tartottad magad.
Fázósan didereg a hó mellvéd is,
Lemehet ez, mínusz ötven fokig is.
Nyári egyenruhánk nem bírja a havat,
Mit villanón kemény fagy vasfoga marat!
*
Dermesztő reggel,
Kezembe lehelettel…
Avar, mint beton!
Vecsés, 2017. február 3. – Kustra Ferenc József – történelmi visszaemlékezés az ott veszett katonáinkra. Íródott: alloiostrofikus versformában.
Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
A lelked persze itt van velem, így akarom!
Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
Nincsen itt írószer másom,
Tintaceruzával írom
Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
Itt a magány malma igen lassan őröl,
És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
Az utolsó napon…
(leoninus)
Az újévnek nem sürgős, nem megy gyorsabban, mint máskor valamilyen rohamban…
Mi csak ülünk a bontatlan pezsgő mellett és hosszan elmélkedünk mindenek felett…
Vágyva már a pezsgőre, hosszasan emlékezünk, kotorjuk erősen, mit elfeledtünk…
Éjféli virsli izét már érezzük. Eszünkbe jutó rossz emléket kivéreztetjük…
Várakozás izgalmában sütizgetünk, gyári ropiszálakat unalmunkban eszünk…
*
(3 soros-zárttükrös)
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt,
Az újévet meg, most még várjuk, s már holnap mondjuk, hogy elmúlt…
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt.
*
(Január elsejei óév-sirató)
Meghalt, elment, siratod mert meg is szeretted,
De addig jó, míg maradandó szereteted…
Meghalt, de lelkedben él a szereteted,
Mindaddig, míg maradandó... szereteted…
Meghalt, de Te jól emlékszel, kitart jóemléked,
Míg élsz múltra emlékszel, veled a szereteted…
*
(anaforás, ötszörös belsőrímes, 3 soros-zárttükrös)
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben,
Jöhetne már egy jobb év, a rossztól szabadulhatnánk gyors kegyelemben…
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben.
*
(septolet)
Kegyelem
Amiben nincs félelem...
Háború lélektelenem,
Dúl a félelmem…
Közben megöregedünk,
Leépül lelkünk!
Bepezsgőzünk!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz,
Igy az emléke tán’ kórházi, de nagyon emlékezetes lesz!
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz.
*
(halmazrímes)
Nos! Készítsd a pezsgőt, a virslit mustárral,
Ma már csak mulass és ne törődj Te mával.
Ma van szilveszter, egy gyors évváltás éjjel,
Ha meg nagy extrát akarsz, tedd ezt meg kéjjel…
Mestermunka igy átmenni évek között,
S az újévben nem hallod majd... ó, Te lökött!
Vecsés, 2022. december 31. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus versformában 2022. szilveszter napján!
(leoninus)
Az újévnek nem sürgős, nem megy gyorsabban, mint máskor valamilyen rohamban…
Mi csak ülünk a bontatlan pezsgő mellett és hosszan elmélkedünk mindenek felett…
Vágyva már a pezsgőre, hosszasan emlékezünk, kotorjuk erősen, mit elfeledtünk…
Éjféli virsli izét már érezzük. Eszünkbe jutó rossz emléket kivéreztetjük…
Várakozás izgalmában sütizgetünk, gyári ropiszálakat unalmunkban eszünk…
*
(3 soros-zárttükrös)
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt,
Az újévet meg, most még várjuk, s már holnap mondjuk, hogy elmúlt…
A karácsonyt is nagyon vártuk, aztán meg huss… csak úgy elmúlt.
*
(Január elsejei óév-sirató)
Meghalt, elment, siratod mert meg is szeretted,
De addig jó, míg maradandó szereteted…
Meghalt, de lelkedben él a szereteted,
Mindaddig, míg maradandó... szereteted…
Meghalt, de Te jól emlékszel, kitart jóemléked,
Míg élsz múltra emlékszel, veled a szereteted…
*
(anaforás, ötszörös belsőrímes, 3 soros-zárttükrös)
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben,
Jöhetne már egy jobb év, a rossztól szabadulhatnánk gyors kegyelemben…
Jöhetne már egy jobb év, várjuk, hátha élhetnénk újra kegyelemben.
*
(septolet)
Kegyelem
Amiben nincs félelem...
Háború lélektelenem,
Dúl a félelmem…
Közben megöregedünk,
Leépül lelkünk!
Bepezsgőzünk!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz,
Igy az emléke tán’ kórházi, de nagyon emlékezetes lesz!
Ma este már inni fogsz, de ki orra bukik, lapos orrú lesz.
*
(halmazrímes)
Nos! Készítsd a pezsgőt, a virslit mustárral,
Ma már csak mulass és ne törődj Te mával.
Ma van szilveszter, egy gyors évváltás éjjel,
Ha meg nagy extrát akarsz, tedd ezt meg kéjjel…
Mestermunka igy átmenni évek között,
S az újévben nem hallod majd... ó, Te lökött!
Vecsés, 2022. december 31. – Kustra Ferenc József - íródott: alloiostrofikus versformában 2022. szilveszter napján!
Lelkemben a múlt a kincs, de szépség sosem tart örökké,
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Ahogy öregszek, több a múltam, út így válik rögössé…
Életünk a múlt, a jelen és a várva várt jövő!
Olykor kínos, javíthatatlan, lehet, ökörködő.
Van bizony, ha ideért, akkor rögvest irgalmatlan,
Máskor meg sokszor oly' felemelő, sőt szakadatlan.
A jövő, az maga a múltat elsöprő,
És van, amikor olyan, mint lélekvesztő!
A jövő, az eljövendők meghozója,
Meg van, amikor a kóma okozója.
Az élet bizony, hihetetlen gyorsan elmúlik,
Mikor fejed felett az időoszlop lehullik…
Merenghetsz az élet csendjében de, összeomlik.
Elmélkedni az élet múlásán, annyi, mint múltba menni,
Idő múlik, rohan a világ, és ez ellen nincs mit tenni.
Ami elmúlt, késő bánat, vissza nem jön, kár keseregni.
A múlt aurája, szinte minden elől védelmez,
De gondolkozz, nem mindegy a lelked miként vélelmez.
*
Érzed, betemet
A múlt, csak rosszabb lehet.
Nem, mert csak jobb lesz.
*
Múlt, húz és taszít.
Maradj Te igaz ember.
Út… csak előre!
Ha merengek, a csend üzenetet is küld nekem,
Tudom, hogy enyém a saját múlt, nyugszik a lelkem.
A múlt-erő körülvesz, mert ez az én életem…
A múltamon, ha elmerengek, közben megszűnik az idő,
Ilyenkor velem van az emlékem és ebben van az erő...
Merengésem is véget ér, bármennyi a reá szánt idő!
Miközben merengek, el is bambulok, de megy az idő,
Marad a csend, nyugalom, szeretet, ez akkor elő jő!
Megnyugszik a lelkem tőle, mert érzem, ebben a jövő!
Repül az időm, a múltam nekem is folyvást csak nő,
Érzem én, egyre többször kell merengésre az idő.
*
Kopott fényképek…
Pótolhatatlan érték.
Személyes emlék.
*
Emlék értékek,
Múlt idő kitöltői.
Ősiség álom.
Vecsés, 2015. szeptember 30. - Kustra Ferenc József - íródott; versben és senrjúban.
Éjjelente néha könnyek közt alszom el,
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.
Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.
Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.
Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,
Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…
Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.
Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.
Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József
És néhányszor, rémálomra ébredek fel,
Ez, mint rostos szívszakadás nálam telel,
Bánatcseppekként a lelkemben vesztegel.
Felettem, a gyászban, zokogva sír a felhő
A kifújt dohányfüstöm, mint a szálló szellő
Száll az égbe utánatok, kedves rokonok,
Ez is segít, hogy csökkenjenek a rémálmok.
Elmentetek, itt hagytatok, küzdhetek egyedül,
Folyvást reménykedek, hogy életemre fény derül…
De az éjjeli ébredéskor, éj kettétört derekán,
Még azt sem érzem, hogy az időm lassan-gyorsan pereg tán.
Halottak napján elmegyek a lakhelyetekre
Viszek virágot és gyertyát gyújtok, kedvetekre…
Kinél-kinél sírok, máshol ejtek száraz könnyeket,
Ott érzem... a nagyon lassan múló, nehéz perceket,
Itt én nem kapok mást, csak nincs már (hiányzó) öleléseket,
Sokan vagytok... járom a temetői kiszögeléseket.
Hiányoztok! Élek én tovább a rémálmokban,
Marad, csöndes elmélkedés a hiányotokban…
Halottak napján a sírotok mellett, hiány kissé enyhül
És azért csak kissé, mert emlékekkel én vagyok egyedül…
Most azonban virágokat-koszorúkat ide leteszem
És ezek maradnak itt emlékeztetőül énhelyettem.
Még lesöpröm a sírotokat a sok szél hordta levéltől,
Aztán elballagok haza, bánatosan a sok emléktől.
Itt maradnak, a szeretet lángjai, gyertyák és mécsesek,
Pici lángok fűznek össze bennünket, ennyi kell... léleknek.
Vecsés, 2014. május 16. – Kustra Ferenc József
