Fagyos felhők gyülekeznek
Odafenn az égen;
Libben, táncol sok hópehely
Ezüstös fehérben.

Varázs idő esőcseppnek...
Tündérekké cseperedtek.
Fel és alá kavarognak,
Szél szárnyába kapaszkodnak.

Hópehelytánc bűvöl bájjal,
Szállingózik télben;
Égi-puha hűvös mázzal.
Mindent befed szépen.

Fényben ragyog kristálytisztán
Cseppnyi csodás tündér csillám,
S mint a császár új ruhája
Eltűnik ha nap süt rája.

(Bokorrímes)
Ígérd meg nekem, majd akkor, ha már neked nem leszek,
Időben figyelsz, mert közeledik a Mindenszentek,
Síromra nem vásárolsz-emelsz jó nagy virághegyet.
Kérlek, gyertya sem kell sokkal több csak egy… ez eleget.

Kérlek, hogy elegánsan szolid legyen az emlékezés,
Az igy méltó lesz hozzám… ez legyen neked írott végzés.
Aztán meg elég, ha színes vadvirág nyílik síromon,
Majd takarja be hó, az legyen szűzi fehér, síromon.

Kérlek, könnyeket se ejts értem, mi lenne az értelme,
Ha meg haragszol a megbocsátásodnak sincs lényege...
Kérlek, addig mond el a szíved búját… ami őt bántja,
Még azelőtt, mielőtt síromon lobban gyertya lángja.

Ha van szerinted is ragyogásom, azt ne homályosíts el,
Dehogy is kell versenyezned a sokféle sír díszítőkkel.
Ezektől biz’ nekem nem lesz könnyebb… rajtam levő föld,
A sok virág csak elhervad… sorsa, legyen bár fű-zöld.
*
(HIQ)
Emlékezz
Örökre inkább…
Szíved győz!

Vecsés, 2024. szeptember 29. – Kustra Ferenc József- íródott: Tóth Enikő (Teni) poétatársam „Ígérd meg” c. verse átirataként, a szerző engedélyével.

Míg ezen versemet írom… sőt, vastagszik.

(Septolet)
Utcán hó,
Ablakpárkányon jó,
Gyerekeknek jó,
Szánkózható hó!

Jégvirág üvegen,
Látás kellemetlen,
Sőt, lehetetlen.
*
Száz méterre vonat,
Kiad füttyhangokat,
Tetején vastag hótakaró,
Lehulló.

Hó, hulláskor neszez.
Kötelez
Valakihez.
*
Vendégem jött régen látott,
Emlék… mállott.
Vágyott,
Osztott,
Írott.

Idefele, recsegett hó…
Kandalló!
Hősugárzó…
*
Vonat füttyentés hallik,
Állomáson, hó vastaglik.
Beszélgettünk,
Meséltünk…
Cseréltünk.

Nagy füles-sapkádban,
Már mennél hóviharban?
*
Állomás tornácán
Vonatra várván,
Hóvihar tálcán…

Hó esik,
Recseglik,
Vonat késik?
Itt volt… emlékszik?
*
Régi ismerősöm Marinka,
Örültem látva…
Kikísértem kapuba.
Ment nagy hóba…

Hó,
Nem műhó,
Elcsússzantó…
*
(3 soros zárttükrös)
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba,
Jólesett énékem fehér vastag hó, recsegő-szép zaja…
Nem volt rajtam hócsizma, toporogtam a papucsba.
*
(Sedoka)
Kicsit esik is.
Engem nyugtat hóesés,
Serceg, hallani mesés.

Ég, hullajt pelyhet.
Fönntartja a recsegést,
Hallgatom… ezt a mesést!
*
(Tízszavas)
Hó, mint ismeretlen angyal, repdes szépen,
Nem csúsztam el jégen…

Vecsés, 2020. október 30. – Kustra Ferenc József- írtam: ismeretlen szerző a „Hóesés neszez” c. verse átirataként.

Hajnali harmat
Erdei várromokon.
Árva pókháló…
*
Harmatos reggel,
Fehérre festett mező.
Őzpata csúszkál.
*
Harmatos a fű
A még épp’ hogy dús mezőn!
Bárányfelhő had…
*
Harmatcseppektől
Nedves, ébredő füves.
Napkelte szárít.
*
Harmatfakasztó,
Kezdő hajnal hűvöse.
Sötétség, már megy.
*
Hajnali harmat,
Az elmúlásról dalol.
Ural; vizesség!
*
Nyújtózók a fák,
Élvezik reggeli fényt.
Harmatcsepp csillog…
*
Ködben, gyöngyharmat
Terül a fagyos tájra.
A reggel fehér.
*
Kósza napsugár
Csillan harmatcseppeken.
Ez a virradat.
*
Napfényes harmat
Hozta reggel vígságát.
Új nap felvirradt!
*
Reggel, harmatcsepp
Mint gyémánt tőri a fényt.
Napsugár szárít.
*
Homályos hajnal.
Fű hegyén harmatcseppel.
Őz, eszik-iszik.

Vecsés, 2016. december 20. – Kustra Ferenc József– íródott; eredeti Basó féle haiku stílusban.

Amíg csak élek, te légy az élet,
amelyben mindig értelmet lelek,
nálad leljem a csöndes menedéket,
amelyet olyan régóta keresek.

A te vállad legyen majd támaszom nékem,
amikor úgy érzem, fogytán van erőm,
hisz gyönge vállamat annyi teher sújtja,
s karodba bújva nyerek friss erőt.

Amíg csak élünk, én legyek néked
az esténként rád ülő csöndes nyugalom,
hogy a válladról átvegyem egy részét
súlyos terhednek, melyet hordozol.

Tudod: szeretlek. S te is szeretsz engem.
S szemedben láttam meg azt a ragyogást,
mely felcsillan nekem bármily sötét is van,
s elcsitítja a csöndes zokogást.

Milyen jó lenne együtt bandukolni,
amíg a hajunk hófehérre vált,
s szeretni egymást olyan türelemmel,
hogy elbírjunk viselni százezer csapást.

Együtt ébredni, hogy én lássam először
reggel az arcod első mosolyát,
s úgy szeretni, hogy minden egyes percben
egymásért éljünk, míg időnk lejár.

S ha majd ránk borul a végső éji álom,
amely örökre karjaiba zár,
azt bánjuk csak, mit egymás nélkül éltünk,
hisz csak veled szép ez a rút világ.