Idő 
Értékelés 
Értékelés Versben és senrjúban.
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Versben és senrjúban.
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Égjetek lángok!
Gyertyafény is, magányos…
Virághervadás…
*
Temetőkapu.
Belül sejtelmes a múlt!
Tűnt évszázadok.
*
Fájdalom bent, majd’
Leterít. Sírás segít.
Semmiből, sírba.
*
Halál lezárt mindent és így nincsen semmi félelem?
Így már ott más... megváltozott minden, összes érzelem?
A lezárt talány és valós magány lett a végzetem…
Őszi szellő lengedez a sírok felett,
Keresem én az arctalan csillagképet…
Bágyadtan nézem ezt a sok krizantémet.
Egy gyertyalángot szeretnék szeretettel körbevonni,
Hogy tartsa meg a szeretetet, megvédeni, megóvni…
Próbálom, ő segítsen életben, utamon haladni.
*
Mély a fájdalom,
Örökre ment szerettünk…
Távoli harang.
*
Egyszer a kis láng elalszik, a virág is elhervad,
A szeretetünk, ősök emléke mindig megmarad.
A sejtelmes gyertyaláng sárgán, jócskán nagyot lobban,
Játszott vele a fránya szél és el is aludt nyomban…
*
Sír már az este,
Ríni fog a hajnalpír.
Márványon avar.
*
Virágillatot sodor az őszi szellő,
Napot eltakarja a sok, őszi felhő.
Síremlékeken bucskázik a naplemente fénykévéje,
De innen már nincs kiút, ez itt a halálsor vaksötétje…
*
Égen csillagok.
Temetőt bevilágít.
Nem sötét az éj.
*
Lángvilágítás,
Szeretet erősítő.
Esti sötétben.
*
A gyászruhába beöltözött emlék-gondolatok…
A szívekben meg a mély érzések, az örök lakók…
Síroknál az előjött emlékezések, zokogók.
Letérdel az elmúlás, avarhegyet sepreget a szél,
Közben a fákról zizegve, halkan lehull a sok levél.
Az avarban a cipők alatt sok kavics csikorog.
Rozsdás sírkert kapu reggeli nyitáskor nyikorog…
A lakók csak jönnek, nincsen vége, halál vigyorog…
Sírkertben, a gyertya, emlékeket gyújtja,
Fehér mécsesnek, visszhangzó, tűz a lángja.
Bánatom viaszát csurgóra olvasztja,
Bánatomat, árva szívemre csurgatja.
*
A gyertyaláng a
Vágyódó lelkek fénye.
Sír! Véget érve…
*
Ha gyertyát gyújtunk,
Szívünkben ébred, múltunk.
Rokonság is él?!
*
Gyertyalángban szeretteink emléke még él,
Szívünkben az összes emlékünk életre kél.
Sírkert bánatos tömeggel van telve,
Orcájuk meg, könnytengerrel fürdetve.
Fájó szíveket megszorítja az emlékezés keze,
És mindenfélére emlékeztet november eleje.
Nekem még van vezeklés, neked van-e kárhozat?
Én még szaladok, tenálad már nincsen mozdulat…
A temetőben cikázva suhan a halál,
Élet nézi, csodálkozik, csak megy, meg nem áll…
Folyvást gyertyák lángja világítja az életteret,
És megvilágítja a már halványult emlékeket.
*
Hoznak virágot,
Beborítják sírokat.
Ősnek jólesik.
*
Későn ébredő
Emberek! Adóssággal.
Határidő nincs!
*
Körbenézek, szép a fényben úszó temető,
Kedves halottainkra meg vigyáz Teremtő!
Nehéz a lelkem, ha idelátogatok, itt vagyok.
Virág van a kezemben, viszek nektek, sokan vagytok.
Van veletek, sok régi emlék, bennem felidéződnek,
Könnypatakok az arcomon vad patakként csörgedeznek.
Mint élő a temetőben mindig, már szinte fázok,
Szinte reszketek, amikor sírotoknál megállok.
Jöttem hozzátok látogatni, mécsest és gyertyát gyújtok,
Kicsit maradok, de megyek vissza, ne haragudjatok.
Ti már nagy úton haladtok és ott már meg nem álltok.
Eszemben nem, szívem tudom, majd megyek utánatok.
Sírotoknál ücsörgők, a pillanat maga a végtelen,
Hogy mikor jövők hozzátok, az a jövőben még véletlen.
Sós könnyeim arcomon bőrmaróan égnek
Bánatom erősítik, halványuló fények,
Bennünk látogatókban, lángra gyúl az érzelem,
Feltárul a múlt sötét, mély, feneketlen verem.
Lassú lépteink az avarban csúszkálnak,
A barnás-színes levelek meg ropognak.
Ha vannak kísértetek, akik éjszaka vidáman élnek...
Nekik világítanak leégett gyertyák, sejtelmes fények.
A sírkertben meg jő az éj, megpihen a természetben.
Leég a sok mécses és gyertya, elvész az enyészetben.
Lágy szellő suhan, oly' halkan, csendesen,
Finom rezgés fut végig, leveleken.
*
Hallik reccsenés,
Végleges szerep, csendben…
Szélben lengedez…
*
Menetben még visszanézek, látom a mécsesem lángja fényében,
Anyámat, Apámat, rokonaimat, -emlékezve,- mint életben.
Vecsés, 2014. október 11. -Kustra Ferenc József
Az én kincseim különös kincsek,
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
és nekem olyan fontosak,
mint a levegő, melyet beszívok,
s kitágítja az orromat.
Amikor tépett álmaimból
néha riadtan ébredek,
úgy félek: s álmos tekintettel
bénultan, őket keresem.
Hallom, ahogyan hozzám szólnak
álmomban. Szinte észlelem
minden apró kis mozdulásuk,
pedig már nincsenek velem.
Olyan nehezen múlnak a percek,
pedig az óra úgy ketyeg,
mintha valami itt lüktetne
fejemben. Furcsán, idebent.
Oly messze vannak. És olyan ritka,
amikor velük lehetek!
Olyankor szinte újra élek
minden percet, mely elveszett.
Annyi öröm, és annyi féltés
él bennem, s most is őrizem
elhasznált szívem rejtekében,
mélyen bezárva, idebent.
Istenem! Add, hogy végre egyszer
köztük lehessek, míg lehet!
Hiszen az idő úgy suhan már
fölöttem, mint az éji nesz.
Fehér lepellel, búcsút intve
deret szitál a fák felett,
s messzire tűnik, akár az álom,
amely oly régen elveszett.
Őszi falevelek, minden beborítanak a föld felett,
Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett…
Változik a nyári zöld levél,
Itt az őszben lett barna levél.
Változik a világ, Ti elmentetek,
Mi maradtunk, gyászolunk benneteket.
Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk,
Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk.
Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát,
Ezeket letesszük sírotokra, gyújtjuk a faggyúgyertyát.
Most úgy érzem is közelségeteket, fogom a kezeteket,
De nem! Sajnos… Csak élet pajkoskodik… Őrzöm az emlékeket.
Azok rám törtek, eluraltak és visszarepítettek!
Kicsit most úgy érzem, ezen a napon… ismét veletek.
Meggyújtom, és majd leég csonkig is talán a fehér gyertyaszál
És a szeretetteli melege a mennyekbe utánad szál.
A halál szárnyán tovaszálltál,
Porból lettél és porrá váltál.
Hulló, színes őszi falevelek, minden beborítanak.
Hulló, színes levelek, fejfádra színes halmot takarnak.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Légben, szélben is sodródnak, elsuhannak a sírod felett…
Változik a nyári zöld levél,
Itt az őszben lett barna levél.
Változik a világ, Ti elmentetek,
Mi maradtunk, gyászolunk benneteket.
Beszélgetni, egymást átölelni már nem tudjuk,
Hiányotoktól, folyvást csak elakad a szavunk.
Hoztunk nektek emlékeket, virágot, koszorút és gyertyát,
Ezeket letesszük sírotokra, gyújtjuk a faggyúgyertyát.
Most úgy érzem is közelségeteket, fogom a kezeteket,
De nem! Sajnos… Csak élet pajkoskodik… Őrzöm az emlékeket.
Azok rám törtek, eluraltak és visszarepítettek!
Kicsit most úgy érzem, ezen a napon… ismét veletek.
Meggyújtom, és majd leég csonkig is talán a fehér gyertyaszál
És a szeretetteli melege a mennyekbe utánad szál.
A halál szárnyán tovaszálltál,
Porból lettél és porrá váltál.
Hulló, színes őszi falevelek, minden beborítanak.
Hulló, színes levelek, fejfádra színes halmot takarnak.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
