Rég elmúlt éjfél,
Kong álmatlanságomban
Telihold-hatás.
Gondolatot szavakba
Mondat-paplan takarja.

Már hajnalodik,
És pirkad az ébredés...
Horizontális.
Arany kör-hold kifakul,
Hófehérré alakul.

Új reggel ébred,
Kávé illata frissít...
Csészémben pancsol.
A pillanat szétfolyik,
Szó-erdőben bujdosik.

Vertikálisan
Nyújtott lesz mai napom...
Ásító inas.
Munkácsyra gondolok,
Estig majd elmotyogok.

Hétköznapi pszichológia…

Nagy idegharcban
Állnak, családi felek!
Szenved a gyerek…
*
Munka és küzdés,
És szabadidő nincsen!
El kell viselni.
*
Gyűlölet, habzó
Száj fröcsköli, sok mocskot.
Gyerek nem számít!
*
Nagy osztozkodás!
Mindenkinek, minden kell!
Gyerek, tán’ nincs is…
*
A gátlástalan
Kapzsiság, mint romboló!
Anyagi érdek.
*
Kalózos rablás.
Az elmenő fél, dühős!
Mért nincs igaza…
*
Elmenő, lelkét
Eladta az ördögnek.
Menni, jó ötlet?
*
A maradó fél,
Hitét vesztett, összetört.
Most hogyan tovább?
*
Költözés miatt
Csak sírnak a gyerekek.
Nemtörődömség!
*
Első, anyagi
Kapzsiság! Ostobaság!
A másik sem jobb!
*
Az új szerelem
Ára, gyermekáldozat!
Lélektelenség.
*
Család széthullik
És mindenki megsérül.
Úgy sem lesz majd jobb.
*
Ki most könnyen megy,
Onnan is továbbléphet.
Új partner, mit tud?
*
Szívek szenvednek,
A gyerekekért vérzik.
Rájuk üt ostor…
*
Gyerek vélemény
Elszáll… vitaviharban.
Szeretetlenek.
*
Szülők válása,
Gyermek tragédiája.
Szakítás átka.
*
Az elmenő fél,
Hiszi, hogy láncot tépett!
Butaság oly’ nagy.
*
Már nincsen család,
Világba vérző lelkek!
Gyerekből mi lesz?
*
Gyerekek lesznek
A hétvégi kulcsosok.
Fogadják őket?
*
Majdan szállnak ők
Ide-oda, mint kakukk!
Nem lesz otthonuk.
*
Fehérruhás volt
Esküvő, de rossz emlék.
Most pocsékba ment.
*
Az örök hűség
Esküje, adott szó volt.
Megszegni… semmi.
*
Győz a harc, harag,
Gyűlölet egymás iránt!
Gyerek nem érti.
*
Széthullt családot,
Lassan mindenki feled!
Listák, emlékek.
*
Család, volt erőd.
Nem volt erős alapja.
Ellen bevette.
*
A föld erődje
Is a család lehetne…
Béke szigete.

Vecsés, 2015. február 7. – Kustra Ferenc – íródott: senrjú csokorban. Horváth Mária: „Egy nagyi vallomása” c. ötletverse ihletésével.

Jó volna néha elbújni egy csöndes sarokba olykor,
hogy ne szóljon hozzám senki sem, s ne zavarjanak folyton.
Magamban álmodni csendesen, valami egészen jóról,
hűvös távoli bércekről, amely még csillog a hótól.

Mint vakító, fehér tisztaság, mely szememet bántja olykor,
olyanná tenni a világot, hogy megtisztuljon a rossztól.
Ki éhesen, fázva ott vacog, adni neki a sokból,
mit mások eldobnak, s küzdeni, hogy nekik is jusson a jóból.

Mosolyt látni az arcokon, ahol most bánat ül sokszor,
s zord, hideg téli szél helyett meleget érezni olykor.
Reményt, és hitet adni ott, ahol már hideg az otthon,
s érezni, azt a meleget, mely szívünkből sugárzik akkor

amikor tudjuk, mily kevés kell, hogy örömöt hozzon
minden apró kis érintés, és néhány emberi jó szó.
Hogy el tudjuk hinni, van jövőnk, s lehet még bárki itt boldog,
hol már nem tudunk hinni sem, és félünk. Már elég a rosszból.

Nézz le a földre Istenem! Emelj fel minket a porból!
Hozd el a jólétet nekünk, elegünk van a pokolból!
Szeresd mindegyik gyermeked egyformán! Itt, s most!
Földi jólétet adj nekünk! S méltóbb emberibb sorsot!

Tudom, hogy egyszer eljön majd az óra,
mikor megcsap majd a hideg tél szele,
márvány fehérre színezi az arcom,
s ajkamra hűvös fagycsókot lehel.

Hideg széllel süvít, sikong majd mellettem,
s hófehér lepellel borítja fejem,
nem kímél már meg, akárhogy is kérném,
bárhogy is nyújtanám reszketeg kezem.

Ifjúságom mára már csak édes emlék,
amely minden nappal egyre kevesebb,
s úgy mossa majd el az idő múlása,
mint a patakvíz a homokszemeket.

Én még akkor is, ott is azt remélem,
hogy megváltást hoz majd egyszer énnekem,
minden perc, amely úgy marad meg bennem,
mint a legdrágább ajándék nekem.


Nem bánok semmit. Az egyetlen mit bánok
csak, hogy nem lehettem mindig ott veled,
amikor fáztál, hideg pusztaságban
s tudtam, hogy félsz és mennyire remegsz.

Kiáltanék. De nem jön hang a számon
úgy hal már el, mint néma intelem,
mely hozzád száll most és, sűrű könnyes álmok
kínjai között múlik el velem.

Most voltam kint,
Hideg van, borzongok.
Fehér a hó,
Hideg van, borzongok.
Rideg a tél,
Hideg van, borzongok.
Varjak szállnak,
Hideg van, borzongok.
Van sok ruhám,
Hideg van, borzongok.
Ez biz’ a tél,
Hideg van, borzongok.

Vecsés, 1998. december 22. – Kustra Ferenc József