A nőm a virágok virága, hogy enyém… ez Isten áldása.
A nők bizony érdekes teremtmények, de van bennük nagy lélek…

Ne legyen titkunk, hogy azért többekben benne van az jó vastag ármány,
Vannak néha kemény viták, de akkor besegít a közös alkotmány.

Ráadásul az én nőm, a szép virágok virága.
Ő saját családi égbolt, fényes, csiszolt gyémántja.
Van olyan is, hogy a tested ringatózik hevesen,
Van, hogy a Te tested, nekem ringatózik kecsesen…

Van nagy örömöm, ha a Tested lángol, nekem nyílva nekem lángol...

Te vagy sokszor vadult reményem pillanata,
Te vagy remény beteljesítő pillanata…

Mese nincsen, szeretlek biz' tégedet, élvezem a „véredet” …
Te vagy az életem örök kenyere, a szívem eledele…

Most akkor lemegyek a sarki virágostól, hozok csíkos tulipánt,
Nagyon várom, hogy lássam a szemedben a "hálás", villanó lángolást.

Vecsés, 2026. március 3. – Kustra Ferenc József- írtam: a nőnapra az én Nőmnek!

Nőies léptekkel jössz felém,
Majd, lehetőt ágyban elvenném.
Ott farod cicázna,
Ez mind’ férfi álma.
Mikor jössz erre? Már szeretném…
**
Ha tested a vágytól remegne,
Talán beengedlek szívembe...
Akkor csak, ha tudod,
Mennyi a te csúcsod.
Mert az éj hajnalig peregne...

Vecsés, 2018. augusztus 26. – Siófok, 2025. augusztus 31. -Kustra Ferenc József– Gránicz Éva: írtuk erotikus-romantikus LIMERIK csokorban.

Mindenkinek szüksége van
egy őszinte segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.

Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang akár egy kéz,
a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is: átölelje.

Mert elkél a bátorítás
annak is,ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül,
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény,
egy szebb és élhetőbb világban.

Mert neked is szükséged lesz
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.

Pest-Buda 2016. augusztus 31.

(21 gramm epigramma)

Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,
mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.
Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;
így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.
Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:
sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.

Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,
s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.
Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,
az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,
mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.
Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:
némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.

No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,
lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.
Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,
ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.
Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,
mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.

Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.
Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.
Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,
s prezentációm után lehet, hogy repítenek.
Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,
mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.

Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:
Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,
mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.
Szép temetésem vót... a végét alig vártam,
Így is voltak pappal, sírásóval és velem:
összevissza hárman.

Pest-Buda, 2016. február 28.

Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.

Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényétől reszketett az este.

Félve csodálták őt sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.

És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett Ő is, mint friss kenyérből száraz morzsa,
Hisz elkopni, s tűrni: ez volt csak a sorsa.