Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!

Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék
olyan divatos holmikat,
amit a szomszéd gyereken látok.
Az enyéim olyan rongyosak.

Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit
mellyel mindennap játszhatok,
a szomszéd gyerek most is megkapta,
pedig én sokkal jobb vagyok.

Szeretnék én is fonott kalácsot,
s mellé jó meleg kakaót,
melynek illatát most is érzem
a nyitva felejtett ablakon.

Ó kicsim! Megvenném, hidd el!
Hiszen te vagy a mindenem!
De nem tudom. Hiszen alig élünk,
olyan keveset keresek.

Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,
hogy neked sokkal jobb legyen,
De alig tudom összekaparni
a mindennapi kenyeret.

De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,
amikor mindent megveszek,
mert addig megyek, míg nem találok
emberhez méltó életet!