Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék
olyan divatos holmikat,
amit a szomszéd gyereken látok.
Az enyéim olyan rongyosak.

Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit
mellyel mindennap játszhatok,
a szomszéd gyerek most is megkapta,
pedig én sokkal jobb vagyok.

Szeretnék én is fonott kalácsot,
s mellé jó meleg kakaót,
melynek illatát most is érzem
a nyitva felejtett ablakon.

Ó kicsim! Megvenném, hidd el!
Hiszen te vagy a mindenem!
De nem tudom. Hiszen alig élünk,
olyan keveset keresek.

Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,
hogy neked sokkal jobb legyen,
De alig tudom összekaparni
a mindennapi kenyeret.

De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,
amikor mindent megveszek,
mert addig megyek, míg nem találok
emberhez méltó életet!

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.

Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.

Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!