Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.

Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.

Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!

Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Az élet, maga egy nagy vasúti állomás,
Innen megy és jön vissza a vonat-utazás.
Van itt mellékvágány, meg váltó és indóház,
Az életben, hogy van meleg váróterem… máz?
Van resti, meg szerszám-takarítószer raktár
És van vonatunk, ami nem is állt meg ma már.

Szokott lenni télen hófúvás és ebből jeges hóakadály,
Mikor is a vonatunk elakad, így marad a ködös homály…
Van itt még, jó nagy, nyitott, töredezett és szeles peron,
Ott kell várni, felszállni és már fent vagyunk vonatunkon.
De van ám itt peronlakó, aki kiszorult a meleg váróból,
Ő olyan, mint bepiszkított macska, amit jól kivágtak a házból…

Peronlakó ül és alszik, ha tud, sínközeli rozzant padon,
Zacskóban tartja lopott kenyerét, pad alatt, lent a betonon.
Olyan szegény ő, hogy ez a lelkiségét, az eszét befedi,
Keskeny perontető alá, a vihar az esőt is beveri.

Télen van, hogy a szél a perontető alá is behordja a havat,
Peronlakó az összes göncét fölveszi, sírósan várja a nyarat…
Inni sem tud, erre sincsen pénze, ivóvíz meg csak a vécében van.
Nem tud ő sokat, de a túléléshez irtózatos szerencséje van…

Én is csak egy peronlakó vagyok, sokszor nem is férek el a padon…
Nos, ilyenkor fúj vagy esik, nincsen más helyem, mint pad mellett a beton…
Az életútam soha nem volt hozzám kegyes, életem nem kellemes.
Életútam, hozzám nem volt kegyelmes… mindig én voltam: a névleges.

Vecsés, 2022. október 30. – Kustra Ferenc József – Íródott; önéletrajzi írásként.

Az öreg kínai törökülésben és hajlott
háttal ül az alacsony asztalnál.
Az üres papírt, tintatartót és ecsetet
bámulja, de aztán kiegyenesíti
a gerincét és lehunyja a szemét.

Légzése emelkedik és süllyed és
Szemhéja mögött szaporodnak a képek.
Suttog neki a szelllő amint enyhe
Lehelettel a lombok közt fecseg,
És a bivaly prüszköl amint

Felrántja fejét a mocsárból
A veszélynek gyanújára.
A nyári égbolt színekben beszél:
Havas fehérben és búskomor kékben.
A hegyek viszont makacsul hallgatnak.

Az öreg kinyitja a szemét,
az asztal felé hajol és bemártja
az ecset a szénfekete tintába.
A nedves ecset hegye űgesen
Halad a papíron, amint árad a szó.