Tűnődöm. E téli hidegségben
felsikolt a téli esti csend,
üvölt a szél, elsöpörve mindent,
s átsüvít a vékony üvegen.

Oly hevesen fúj be a teraszra
felkavarva minden hópehelyt,
sűrű, fehér torlaszokat hagyva
haragjában, mintha intene.

Messze van a lángsugarú nyár még,
s ki tudja, hogy lesz e kikelet,
vagy itt marad sűrű havat ontva
a tél, amely egyre hidegebb.

Tűnődöm. E puszta, hideg télben
Te is fázol? S éppen úgy remegsz,
mint én? S vajon hallod e, ha szólok,
vagy hangomat elnyeli a csend.

Ki tudja most, hányan várnak arra,
jöjjön végre napfény, és meleg,
hiszen mások mindig fényben úsznak,
nekünk jut csak süvítő hideg.

Istenem! Most arra kérlek téged,
rájuk is küldj egy kis hideget,
S a verejtékért, amit értük ontunk,
nekünk is hozz végre meleget!

Megpihennék. Valahol csöndben.
Valami békés félhomályban,
ahol nem bántanak a fények,
s nem zavarnak az álmodásban.

Lehunyt szemekkel látom újra
akár egy régi, édes álmot,
szemeid kéklő tisztaságát,
ahogy rám nézel, s ma is csodálom

az érzést, amelyet irántam érzel,
bár érintésed ma már csak álom,
mégis: lelkemnek börtönében
meglapulsz. S valahol várod

a szót, mit oly nehezen mondok,
s te mégis epedve vágyod,
mint megnyugvásod egy ölelésben,
Míg szeretted karodba zárod.

Megpihennék karodban újra,
de nem vonz már semmilyen álom,
nem csábít már az ölelés sem,
csak karodban nyugodni vágyom.

Lesznek, e vajon boldog idők még
melyet a sors még tartogat?
Vagy éji sötétbe hajlik az este,
s nem vár ránk többé pirkadat.

Látom e még a fényt a szemedben
mely oly szeretettel néz reám,
hogy elfelejtek mindent, mi bántott,
s nem érdekel már semmi más.

Lesz e még vajon napfényes nyár is,
vagy csak borongós nappalok?
S szürke felhők, mik könnyeket sírnak,
s végigfolynak az arcomon.

Tudom, hogy nehéz. Neked is épp úgy,
hiszen messze vagy, s jól tudom:
száz határ, amely közöttünk áll most,
mégis: terólad álmodom.

Amíg a nappalt váltja az éjjel,
s mosolyt látok az arcodon,
nem állhat el a szívverésem,
hiszen szeretlek: oly nagyon.

Van olyan, aki szédült erővel
félretol minden akadályt,
s ha kell, üvöltve, sírva,
de bármilyen próbát kiáll.

Letépi csupasz kezével,
ha kell a csípős csalánt,
meg sem szisszen, és sebzett kezével
keresve utat talál.

Hiába nőtték be sűrű ágak
s borostyán fut fel reá,
félretolja, s az ágak között is
járható ösvényt talál.

Mindig van, aki összeroppan,
akár egy díszes porcelán,
s földre omlik akár egy várrom
ott, a domb túloldalán.

Mindig van, aki lesújtó gőggel
követ hajítva ránk,
félresöpörne puszta kézzel
bárkit, ki útjába áll.

Mindig is volt. S mindig lesz újra
rossz, de tán majd a világ
megtisztul egyszer, s legyőzi végre
a gonoszt, mely útjába áll.

De addig küzdenünk kell még
mindenért. Nap- nap után,
s százszor, ezerszer talpra állni,
ha kell, de győzni muszáj.

Mama segíts! Én úgy szeretnék
rajzolni olyan szépeket,
amilyet te, de nem tudok még.
Mutasd meg nekem, hogy lehet.

Rajzoljunk együtt szép nagy házat,
amelyben elfér sok gyerek,
s terített asztalt sok- sok székkel,
hogy minden odaférjenek.

Rajzoljunk fénylő napsugárt is,
amelytől jobb kedvük lehet,
s égboltot, amely olyan szép kék,
amilyen most az én szemem.

Tudod, mama: ha megtanítasz,
oly szépet rajzolok neked,
hogy majd amikor megcsodálod
könnybe lábad a két szemed.

Belerajzolom csöpp kis szívem,
ami úgy dobog, s úgy szeret!
Hiszen én vagyok minden kincsed
Mama! Én tudom, hogy szeretsz!

Ó kicsim! Nekem te vagy minden
kincsem mióta létezel!
Jól tudod. És ez mindig így lesz,
amíg csak köztetek leszek!