Szeretnék a karjaidban
Mégegyszer megbújni,
Ölelésedtől csendesen elalélni,
Engedni, hogy csókolj, szeress
Bánatomat elhesegesd,
Soha el ne engedj engem,
Tarts szorosan az öledben.

És, ha a Sors úgy kívánja,
Belealszom a halálba,
Senkit, semmit már ne lássak,
Nélküled már nem tudok
Mást tenni, mint bánatomban
Meghalni, mindent-mindent
Itt hagyni, senkire sem gondolni.

Még csak egy év és elmész
Magad mögött hagysz mindent
a múltat, engem.
Elfelejtesz,
elfelejted azt, hogy szerettelek.

Moslolyogni fogsz,
hisz boldog vagy,
egy új világ tárul fel előtted
ami talán szebb
talán jobb.

A tudat, hogy elmész
lebénit
Szinte látom, ahogy elsétálsz
és én csak állok könnyes szemekkel.

Most fáj minden
az emlékek, a múlt,
a jelen, a jövő.
Leginkább az fáj,
hogy nem látlak többé.

Csak egy mosoly, egy szó
elég lenne,
akkor el engednélek örökre
Fáj a szivem, szinte vérzik
Hiába,nem gondolsz rám.

Ahogy ülök és e sorokat irom
Szememben millió könnycsepp találkozik
Majd sorban a mélybe zuhannak
Lehetetlen,hogy elengedjelek,
Nem megy szeretlek.

Szívem?
Nem szívem.
Látok?
Nem látok.
Hallok?
Nem hallok?
De legalább sikítok?
Még csak nem is sikítok.
Élek?
Nem.
És nem azért, mert meghaltam,
Hanem mert meg se születtem.
Sohasem léteztem.

Semmiben kőfal,
Kőfalban ajtó,
Ajtóban zár.
És a kulcs?
Hol a kulcs?
Nincs, mert eltűnt, elveszett.
Először megrohadt, majd semmi lett.

Kit érdekel...

Küszöbön alak.
Rohadó húsdarab.
Állott bűz.
Dögszag.

Emlékszem, mikor először kopogtattam.
Boldog vagyok, azt gondoltam.
Kívül semmi, hát bemegyek.
Körülnézek.
Mindent szerzek.

Aztán könyörögtem és dörömböltem.
Engedjetek, had menjek!
Aztán sírtam és szenvedtem,
Aztán írtam és rettegtem.

Úgy rémlik, még reméltem.
Cél nélkül utamat kerestem.

Szerettem?
Nem szerettem.
Láttam?
Nem láttam.
Hallottam?
Nem hallottam.
Éltem?
Igen.

Igen éltem, és hazudtam,
És túl sokat sírtam.
Sajnáltam,
Magam.

Véresre vertem az ajtót.
Igen, az ajtót, ami nem volt.
De én!
Rugdaltam!
Lábam, kezem eltörtem,
És éreztem, hogy győztem.
Na akkor éltem.

Aztán szépen végignéztem,
Hogyan szűnt meg önnön fényem.
Vicces ügy volt, elmesélem;
Úgy kezdődött, hogy volt.
Aztán E123, E456, E9999,
Citromsav, Zsírsav,
Nátriumcitrát,
Riboflain-5-nátriumfoszfát.
Aztán már nem volt.

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafent a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel.
De nem babérággal,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szivébe vágni.
Mégse engedj, Uram
Félúton megállni!

Óh, meddig kell még a nyers szél
Dérdúrságát szenvednünk!
Engedd már óh makrancos tél,
Zúzos lárvád elvetnünk!
Vidd el rólunk vad honjába
A mord éjszak tunya seregét:
Hadd láthassuk pompájába
A vidító kikelet egét!

A gémbergő természetnek
Engedj egy kis tágúlást;
A sok béburkolt életnek
Lágy szellőtől újúlást.
A madár hadd csimpalykódzon
A bimbózó csere tetején;
Egy kis fűszál hadd nyújtódzon,
S egy szem harmat legyen a helyén

Akkor mink is megfrissűlvén
A tavasz jóvoltából,
S új lélekkel felperdűlvén
A sut rekkent zugjából,
A zsendűlő természetbe
Víg énekkel ki-kiszaladunk:
S egy-két verset tiszteletbe,
Csak halj meg tél, neked is adunk.