Szófelhő » Engedj
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
Égi menedék

Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.

Édesanyám emlékére.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Élénken él az emléked bennem,
nem búcsúztál - én álltam döbbenten,
még itt voltál, de lelked útra kész,
emlékezeted néha visszatért.

Láttam, tested csont-sovánnyá fogyott,
de szemeidben a fény ragyogott,
szavak nélkül értettem a kérést,
engedj el! - a szívem már megbékélt.

Akkor és ott - megértettem mindent,
földi életed most búcsút intett,
már nem engem láttál, a fény hívott,
az ismeretlenbe ajtó nyílott.

Öleltelek volna - hogy ne menj el,
látod, Mama! - küszködök könnyekkel,
talán nem is hallod, amit mondok,
halálos csend - én beleborzongok.

Arcodra szelídült a fájdalom,
a szenvedést meg kellett váltanod,
a Nap sem kísér utadon többé,
Hold ezüst fénye ölel örökké.

Érzed a mélységek rezdülését,
a hajnali dallam csendülését,
szemeid a kék óceánt hordják,
szivárványszínek adnak koronát.

Könnyedén lebegsz az égi hídon,
új élet vár rád egy másik síkon,
a halállal megszűnt földi léted,
sugárzó fény lett a menedéked.
Beküldő: Kristófné Vidók Margit
Kedves ne engedj el még szoríts erősen magadhoz,
hadd tartson melletted a vágy.
Aztán könnyes szemekkel engedjél ha mennem kell tovább.

Ha végleg el kell engednem egyszer majd a kezed.
S becsukom örökre a beteg fáradt szemem.
Küldök neked egy utolsó csókot.
De már onnan egyedül kell mennem a hosszú úton tovább.
Könnyeiddel te törölgeted le az emlékünk legszebb porát.
Beküldő: Debreceni Zoltán


Szeretnék már másfelé nézni,
De szemem vonzza ez a kép.
Szeretnék végre megnyugodni,
Hogy engedjen fel már a jég.
Nézem az arcod. Mosolyogsz rám,
Szemed vidáman rám tekint.
Mintha jósként jövőbe látnál
Törékeny ujjad búcsút int.
A szívem elszorul megint.

Ha az ókorban éltél volna,
S viselsz tógát és bőrsarut,
Megvívtál volna Góliáttal,
Vagy Lehelként döngetsz kaput.
Átkelsz a hegyen Hannibállal,
Felfedezed Amerikát.
Senki szigetén kincset lelsz és
Legyőzöd a spanyol bikát.
Megnyertél volna száz csatát.

De te az újkorban születtél.
Jetek hasítják az eget.
Computer volt a te világod,
És popzene az életed.
Mégis, lehettél volna győztes,
Tudós, tűzoltó, vagy tanár,
Vagy mérnök apád nyomdokán,
Ha nem lett volna lehetetlen,
A kis fehér port tenyeredben
Legyőzni egy nap hajnalán?

S így: Emlék lettél Unokám.

Beküldő: Csók Ilona
El kell engedjelek ó, te féltő gondolat,
Meg kell váltsa szívemet, a szüntelen hódolat!
Hogy erőt vegyek magamon végre,
És felalhassak egy üres székre!
Hogy kiálthassak onnan egy nagyot,
Mely által felnéznek rám a nagyok,
És elhiggyék, hogy létezem, hogy vagyok,
De az egómmal együtt hízok, dagadok!
És ott fenn a széken felnövök!
A fellegek közé lövök!
Hangom, mint a harsona!
Féljen apám rokona!
Mert, hogy az is én vagyok,
és ha majd egyszer meghalok,
Lássátok ki voltam én
egy meg nem szűnő sárga fény...
Beküldő: Végvári Tibor
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák