Hétköznapi pszichológia…Avagy az öregedés filozófiája…

Fázósan ülök, fogam is összekoccan,
Révedek. Szemezek a semmivel hosszan.
Hallom, mások nem is ismerik a semmit.
Értem, de én meg miért? Csak? A mindenit…

Ma tettem: telefonáltam, szervezkedtem,
De nagy elutasítás lett osztályrészem.
Egyre jobban látom, bennem van a hiba,
Tán’ korcs vagyok, mint egy törött szárnyú liba.

Én is csak azt csinálom, amit/és mások,
Nekem, azért sem sikerül, ez mit fájlok.
Mit a sorsnak: pokol-ég közt vergődő szív,
Mikor engem becéz: peches senkinek hív.

Tán’ kilétem alkonyának élvezetét,
Szürcsölőm, mert már örülök, hagy van még lét.
Bízok, hogy még nem vagyok ilyen öreges.
Üssek ököllel táblába, mint üveges?

Megvilágosodott elmémben igazság,
Csírája már kikelt, hogy nincsen igazság.
Boldogság jól eső érzése gyomromból
Hiányzik, mint egy jó poén a humorból.

Már csak csendes szemlélődéssel révedek,
Úgy látom velem ellentétes érdekek
Fonákjában csak a sóvárgás adatott.
Úgy érzem, feláldoznak, mint szűz leányzót.

Budapest, 2000. május 30. – Kustra Ferenc József

(Senrjú)
A halál párja,
Életben nem véges tánc!
Élőkkel járja.
*
(HIQ)
A halál
Az élet része…
Élet ily’.
*
(HIAQ)
De egyszer mindennek
Eljön a vége emberhez…
Ez végül maradó.
***

(Senrjú)
A halál társa,
Táncolunk még, míg lehet.
Lép velünk halkan.
*
A halál árnyék,
Élet-léptek halkulnak.
Kísér mindvégig.
*
(HIQ)
Halál jön
Az élet útján...
Ez ilyen.
*
Halál szól,
Az élet némul...
Már közel.
*
(HIAQ)
De egyszer csak eljön,
A legvégső perc az úton...
És itt marad csendben.
*
Nincs mi megállítja,
Elér a csend és a zárás...
Marad: por és emlék.


Vecsés. 2025. június 1. – Siófok, 2025. június 24. Kustra Ferenc József- írtuk: 2 szerzősként az élet lefogyásáról… Az első blokkot én írtam, a másodikat Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.

Első, id. Kustra Ferenc volt a nagyapám,
Neje, Szivák Mária meg a nagymamám.
Foglakozása ácsmester volt, robotolt.
Nagymama, mint háztartásbeli otthon volt.

Nagyapa jó ember volt emlékszem,
Nem ért rá, nem sokat játszott velem.
Nagymama főzött és sütött tortát,
Ő csinálta a legjobb matutkát.

Róluk kevesebb, de jó az emlékem,
Nagyon szerettek, erre is emlékszem.
Sírjukon látom, kint van a fényképük,
Így nem halványul el kedves emlékük.

Gyermekkorom szép emlékei voltak,
Jó nevelésemhez hozzájárultak.
Sajnos örökké ök sem élhettek,
De a szívember tovább léteznek…

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Jenei József volt a nagyapám,
Dein Anna meg a jó nagymamám.
Nagyapa szakmája, patkoló kovács,
Pipafüstbe biz' fojtogatta krachács.

A k. und k.- ban a huszároknál szolgált,
Ott egy lovashadosztályt kiszolgált.
Galíciában... ott állomásoztak,
Oroszokkal időnként csatároztak.

Érdekeseket mesélt az, időkről,
Meg a huszár-szokás, bajuszpedrőről.
Értett a lovakhoz, állatokhoz,
Kocsigyártáshoz és patkoláshoz.

Nemcsak kovácsmester, de paraszt is volt,
Földje, szőlője és legelője volt.
Ló meg tehén, disznó és baromfi,
Ezeket neki kellett tartani.

Szép, nagy fehér huszárbajusza volt,
Az biztos, hogy az mindig pödrött volt.
Pipázott, mint régi huszárember,
Én csodáltam Őt, mint gyerekember.

Én voltam a fiú unokája,
A kedvence és a kis pajtása.
Szeretett és kényeztetett engem,
Mikor vele voltam örült lelkem...

Nagymama jól főzött, igen jól sütött,
Legjobb rántotta volt, mit összeütött.
A tojás lébe paprikát kevert,
Sütés után piros, márványos lett.

Sajnos már nagyon régen meghaltak,
De emlékszem, nekem jót akartak.
Bizony kit szeretünk örökké nem él,
De emlékük örökre szívemben él.

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Minden szó előtt a csend áll.
Üres ég szórja szögesdrót-fényeit,
hol kő-csend szárnyak a szélben felemelnek Istenig.

Ima
Ez a lélek ideje. Ez a maradás. A holnap nélküli jelen.
Az ima, ami már nem kér,
csak van.
Keresztre szegezve
Egyedül vagyok. De nem magam.
Valaki néz. Valaki hallgat.
A csend Isten is, szegek és kalapács hangjai.
Jelenlét
Isten nem beszél, csak jelen van.
Mint víz alatt az emlék,
vagy egy gyermekkori félelem –
örök, hangtalan.