Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.

Nádak rejtekén,
vizicsibék motosznak.
Esthajnalcsillag.
*
Nád susog csendben,
halraj rezdül alatta.
Szél még nem ébred.
*
Vadkacsák sora,
vízgyűrűk szőnek titkot.
Víz suttog mesét.
*
Hattyúlebegés,
mint fehér álom volna.
Csendben száll tovább.
*
Csér a magasban,
figyeli a parti zajt.
Kavics csobbanás.
*
Tavaszi szellő,
Nádasban csicsergés zeng.
Víz zöldbe simul.
*
Hirtelen szél kél,
a vitorlák dagadnak.
Táncoló hajók.
*
Sirály vijjogva,
ível a tó felett át.
Szél fodroz csendet.
*
Tajtékos hullám,
korbácsolja a partot.
Balcsi szíve zeng.
*
Szél elcsitul már,
csak a hullám emlékszik.
Parton csend honol.
*
Tükröt tart a tó,
naplemente színe úsz.
Szél se rezzen már.
*
Nap lebukik túl,
víz kisimul, csend pihen.
Csillag ül parton.

Siófok, 2025. április 23. Gránicz Éva-
Írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban

(Bokor rímes csokor)
Tudod-e még kik voltak a régi nőid?
Olyanok voltak, mint a kertben a fáid?
Emlékszel régen bizony, hogyan is ragyogtak néked?
Elájultál, ha arcodon meg simítottak téged.

Emlékszel, hogy ha nő volt közeledben, dadogtál?
Közeledtek, neked ragyogtak… jobban dadogtál!
Ha nő közeledett hozzád, heves lámpalázad is lett,
Ahogy közeledtek, neked még a vádlijuk is szebb lett.

Kerti fáid voltak a hobbid,
Azt hitted, valaki majd leszid…
Azt is gondoltad, hogy ha mással hálnak máris, nem tevéled,
Akkor az már a világvége és e szégyent túl nem éled!
*
(leoninus csokor)
Azt gondoltad… mint a bíráid, rád olvassák a hibáid.
Közben meg a nők azt várták, szeress! Meg a lelküket tárták…
Hányszor motyogtál: jaj, ezt elhibáztam, juj, én mit is vártam?

A régi nők olyan finomságok… kiknek meg kellett kóstolnom a húsát,
De sorsom nem teljesítette, csak harmada engedte át finomságát.
Azok voltak még az úrinők, ők voltak a szerelem hírnöknők,
Akkoriban telefonon nők? Személyesen mentem… ők úrinők.
Férfi akkorban még ezt hajtogatta: vagy magában csak motyogta:
Egyik bolond volt, a másik teljesen más, engedékeny... ily’ volt a porond.
Persze volt, hogy az udvarlásba beletaláltam, mint vakond, ez volt műgond.

Kik voltak ők, gőgös királynők, vagy koszos vízből hattyúk… vágyott úrinők!
Én sokszor sírtam, mikor találkát nekem nem szánták… pedig tán’ vágyódták!

Tudod-e még a régi nőket? Szeretted és gyűlölted őket…
Tudod-e még a régi nőket? Vagy nem ismered már meg őket?
Juj, hová lett a sok kellemes parázna, hová lett a fiatal testek varázsa?
Mára már, izzó nyarukra, hűvös ősz ült, van már sok elhízott és van, ki megőszült…

Még van ki él és lett vén-gonosz boszorka… Neki már nem ad vigaszt, csak az ima!
Szerelmet… álmatlan éjjelekre nem emlékszik, aludni nyögve készülődik…

Te már hány éves is vagy… hatvan, vagy tán' hetven? Fiatalság már múlt... lehetetlen!
Lehet, úrinő sem már, emlékezete sem régi, a reuma üldözi már.
Nálad már szintén elszállt a heves-vér élet? Heves fiatalságod hová lett?
Biztos már csak temetőt vizionálsz szívedben, s már nem vagy fiatal lélekben…

Vecsés, 2025. augusztus 27. – Kustra Ferenc József – írtam: Heltai Jenő: azonos c. verse nyomán, átiratban, alloiostrofikus versformában.

Eredeti stílusú Basho féle tankában…

Új, fehér színek.
Piszkos-fehér, hófehér.
Változatosság.
Télapó a barátom
Az arcát én nem látom.
*
Hideg szél röpít
Fagyos szélkarikákat.
Láthatatlanok.
Azt a szakáll takarja,
Őt egy jó nagy szán hozza.
*
Égbolt kékruhája,
Szívsajdítóan hideg.
Táj csak didereg.
Nagy puttony ott van nála
Nehéz, már fáj a háta,
*
Ég, kéken hideg.
Fagyos láng, nagyon lobog.
Varázslat, hideg.
Ő szívesen cipeli.
Várják, örömét leli.
*
Jő a zord hideg,
Időjárást korrigál.
Egyujjas kesztyű.
Szétossza ajándékot,
Átadja a virgácsot.
*
Örökzöld fenyő,
Ágán jégcsapot növeszt.
Zöldes, áttetsző.
Mit ki meg nem érdemel
Elteszi jó emlékkel.
*
Hideg éjjelen,
Szép holdvilág, rémmese.
Színlelő holdfény.
Ha végzett indul tovább.
Várják öt hova-tovább.
*
Szánkó lefelé
Siklik, veszettül gyorsul.
Egy fa áll útban.
Egy évben csak egyszer jön
És ez mindig nagy öröm.

Vecsés, 2015. december 5. - Kustra Ferenc József