Idő 
Értékelés 
Értékelés Csendes lett a szoba,
Nem világít csak a gyertya lángja.
Lelkemnek hangos sóhaja,
A szoba csendjét felváltja.
Szívem nagyot dobban,
Mikor a hegedű megszólal egy sarokban,
Szomorú zenét játszva.
Húzd hát hegedű a nótám.
Érezze a lelkem miért fáj.
Halk muzsika hangja csendül.
Arcomon a könny legördül.
Eszembe jut egy emlék,
Egy régi kedves kép.
Vidd vissza szívemet a múltba.
Amíg el nem szakad a hegedű húrja.
Legyen enyém a múlt kedves pillanata.
Nem világít csak a gyertya lángja.
Lelkemnek hangos sóhaja,
A szoba csendjét felváltja.
Szívem nagyot dobban,
Mikor a hegedű megszólal egy sarokban,
Szomorú zenét játszva.
Húzd hát hegedű a nótám.
Érezze a lelkem miért fáj.
Halk muzsika hangja csendül.
Arcomon a könny legördül.
Eszembe jut egy emlék,
Egy régi kedves kép.
Vidd vissza szívemet a múltba.
Amíg el nem szakad a hegedű húrja.
Legyen enyém a múlt kedves pillanata.
Mint egy szalmakalapot lengetem
Fejem felett mattos lelkem...
Emlékekkel keveredtem.
Aj de régen volt, lobogott szívemen,
Felettem, s körülöttem
Mint zászló a szélben...
Filmszalagom jócskán lepergettem.
És a sok-sok fenkölt érzelem...?
Csak a nyél maradt kezemben.
Már nem markolom görcsösen,
Nincs bennem félelem,
De néhány sebnek hege
Sajog tenyeremen.
Nagyon mélyen még dobban
Sok-sok fénylő pillanat
Mint a naplemente, lánggal lobban;
És bár hallgatag szerényen,
Csicsás álmok nélkül beérem.
Csak az a fontos- vagy nekem.
Lelkemben könnyedén jársz-kelsz,
Mint selymesen érintő fuvallat...
Szívemben mindig otthonra lelsz.
Halkan lengetem lelkemet
Fejem felett,
Mint akit észre vett
Távolról valaki, és...emlékezett.
Az idő mindent tova pergetett...
Fejem felett mattos lelkem...
Emlékekkel keveredtem.
Aj de régen volt, lobogott szívemen,
Felettem, s körülöttem
Mint zászló a szélben...
Filmszalagom jócskán lepergettem.
És a sok-sok fenkölt érzelem...?
Csak a nyél maradt kezemben.
Már nem markolom görcsösen,
Nincs bennem félelem,
De néhány sebnek hege
Sajog tenyeremen.
Nagyon mélyen még dobban
Sok-sok fénylő pillanat
Mint a naplemente, lánggal lobban;
És bár hallgatag szerényen,
Csicsás álmok nélkül beérem.
Csak az a fontos- vagy nekem.
Lelkemben könnyedén jársz-kelsz,
Mint selymesen érintő fuvallat...
Szívemben mindig otthonra lelsz.
Halkan lengetem lelkemet
Fejem felett,
Mint akit észre vett
Távolról valaki, és...emlékezett.
Az idő mindent tova pergetett...
Tűnő boldogság oly' messzi foszlányai jutottak eszébe,
Nem emlékezett, pedig majd’ beleszakadt az erőlködésbe…
Sunyin próbált régi időből, valami másra emlékezni,
Mivel átkötheti emlékeit, köd-függönyt kikerülheti…
Szemében az aggodalom köde és remény fénye csillogott!
Valamerre el kellett hajolni, de válaszolni nem tudott.
Énje letagadta, ki ő, betegsége tréfát űzött vele,
Nincs meg semmi, eltűnt, mintha nem lett volna előző élete.
Vecsés, 2015. február 28. – Kustra Ferenc József
Nem emlékezett, pedig majd’ beleszakadt az erőlködésbe…
Sunyin próbált régi időből, valami másra emlékezni,
Mivel átkötheti emlékeit, köd-függönyt kikerülheti…
Szemében az aggodalom köde és remény fénye csillogott!
Valamerre el kellett hajolni, de válaszolni nem tudott.
Énje letagadta, ki ő, betegsége tréfát űzött vele,
Nincs meg semmi, eltűnt, mintha nem lett volna előző élete.
Vecsés, 2015. február 28. – Kustra Ferenc József
Sors olyan, hogy van nála sokkal fiatalabb, kit a lét nem marasztal…
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?
Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?
Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?
Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.
Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?
Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.
Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…
Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.
Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.
Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.
Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.
Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.
Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.
Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?
Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József
Érdekelne, hogy nekem mennyi van, amit még a sors nekem kiutal?
Olyan ez, mint a régen volt tanácsi lakásigénylés,
Van ki soha nem kapott, csak elutasították! Na! És?
Van-e még kis remény, van-e még hátralévő lét?
És meddig ázom-fázom még az életem telét?
Aki elesik, az megüti a járda kövét,
Meddig feszíti még a szenvedő járda tűrtét?
Tenyered már lágy, meg puha, száraz, már nincs bőrkeményedésed,
Hátad már görnyedett, de már nem a kapa húzza le a kezed.
Az életben valaki most megy még csak kapálni,
Valaki megy otthon ebéd után alukálni.
Neki már nincsen más, mert már véglegesen elfáradt.
Csahosod, még ott van melletted, jó, hogy ő nem fáradt.
Talán tisztelik a korodat, ha becsületesen élted.
Ha végleg elmész, lehet, hálaimát nem mondanak érted!
Szemgödrödből kiviláglik a leélt évek sokasága…
Lesz e még ebben a szemben életigenlés sokasága?
Gondjaid mételye, nem tölt el örömmel, mert még várandós is,
Így itt már csak az segít, ha türelmes vagy, de mormolsz imát is.
Hiába mész Te még mindennap messzebb, egy kicsit kapálni,
Éveid sokaságát, még ezzel sem tudod eltörölni.
Kínodba a múlton emészted magadat,
Felteszed a kendőt, vagy a kalpagodat,
Mész, de kiderült nem bírod a kapádat…
Minden este hosszan imára kell kulcsolod a kezed,
Kéred esdekelve, adjon még egy napot, a végzeted…
Valaki elment és csoszogva itt hagyta a te léted.
Velem is, mint másokkal is, gyorsan körbe forog a Föld,
De engemet meg már körbe ölel, az öregségi köd…
Te is velem, csak egyre emlékszel… még a múltat őrződ.
Vannak biz’ sorstársak látok erre-arra, lehajtott fejjel,
Parázsként elhamvadó, már fel nem éledező tervekkel.
Valaki meg valahogy eltévedt, jaj, mi is lett szegénnyel.
Tetszik vagy sem, legnagyobb öröm, hogy eszel, ha kijössz a nyugdíjból,
És ha van, a karácsonyi halszálkát ki tudod venni a szádból.
Kérsz még-még egy-egy napot, de már nem vársz senkit a messzi távolból.
Amíg lehet, addig naponta akarsz kapálni,
Elmész löszös talajra, azt kicsit megforgatni.
De már két húzás után minden rád fog izzadni.
Hiába, no, az élet ilyen, el kell fogadni,
Forog ma Föld, kapaszkodunk, nem tudunk mit tenni,
Majd mossál hajat is és ondolálj,
Múltból meg valamit nagyon csodálj.
Idő és a világ elmegy, dehogy kezdenék újat…
Lehet, meggondolom! De, hogy kezdhetnék én már újat?
Vecsés, 2014. december 11. – Kustra Ferenc József
(Bokorrímes csokor)
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
A világon, nincsen édesebb ennél a nyelvnél,
Nincs szeretetteljesebb nincs... a magyar nyelvünknél…
Mintha méz csurranna az ajkaidra,
Miben benne van egész ég-föld bája…
Összeolvadva ebben a sajátos jelenségben,
Még az angyalok kórusban sem dalolhatnak szebben.
Már évezrede folyik a szenvedésünk
Mások irigylik szabadságunk, de élünk!
Vannak dolgok, amiket eltemettünk,
De lám-lám… mégis középnemzet lettünk.
Ami álmokat láttunk, az a múlt, a jövendő kínja, kéje,
Dicső harcok szent emléke, a tovább élés egy nagy meséje…
A magyarság tovább élhet még és talán keseregve harsog,
A szokás szerint meg a kicsikéinknél kiesik a tejfog.
A magyarok kulcsolt kezű fohászát más náció imigyen meghallja,
Mint buzgó szív is sugallja, imádságos nyelvünket az Isten is hallja.
*
(leoninus)
Földi lét, örök élet kötő szála, magyar az Istenéhez, utat megtalálja.
Vecsés, 2022. április 27. – Kustra Ferenc József – íródott: Rudnyászky Gyula [1858-1913] azonos c. verse átirataként.
