Most még nem érted, de eljön majd az óra,
hogy elköltözöm, hol nem fáj semmi sem,
valami különös árnyékvilágba,
ahol már minden, minden idegen.
Talán majd írok, mielőtt elmennék
könnyek között egy búcsúlevelet,
s hogy lesz- e majd időm elköszönni tőled,
Ki tudja még? De addig bármi lesz:
minden ízemmel szeretni foglak,
s aranyló betűkkel írom a neved
szívem mélyére gyöngybetűkkel róva,
mint a legszentebb, legdrágább nevet.
S ha majd rátalálsz a gyűrött papirosra,
amelyen könnyem pacát képezett,
jusson eszedbe: nem volt olyan óra,
nem volt olyan perc, hogy ne szeresselek.
Talán akkor már mindent másképp látsz majd,
s megérted végre mennyi szeretet
áradt belőlem olyan féltve hozzád,
minden napon, és minden éjjelen.
Azok a betűk majd úgy szólnak hozzád,
mint egy távoli, bűvös üzenet,
amelyen nem fogott az idő múlása,
s felszínre hozza a szép emlékeket.
Akkor fogod majd elhinni végre,
hogy nem volt, és nem lesz soha senki sem,
ki szívének utolsó dobbanásáig
miattad aggódott, téged szeretett.

Tétova éjjelek megtestesült álma,
melyeknek száma már szinte végtelen,
színessé tették annyi éjszakámat,
de reggelre már csak puszta képzelet.

Olyan jó lenne emlékezni rájuk,
de messzire tűnnek, mire ébredek,
s nem marad más, csak halomba hullt álom,
melyre már alig emlékezem.

Mint ifjú koromra, melyben annyi álom
terített elém színes képeket,
mégis kifakult. Szürke por takarja,
s már csak álmaimban emlékezem.

Akkor még mindent más színben láttam,
s azt hittem, talán el is érhetem,
de eltűntek, mint a szappanbuborékok,
mit a levegőbe eregetek.

Ma már nincsenek rózsaszínű álmok,
tétova éjjelek, minden elveszett,
most oly mélyen, szinte álom nélkül alszom,
s néha félek: már fel sem ébredek.

Azok a hűvös téli esték,
amikor mindenki összegyűlt
otthon, s a kályha melegénél
boldog pillantás vett körül.

Tengerit morzsoltunk csupasz kézzel,
a kályha előtt a macska ült,
olyan lustán és nyújtózkodva
dorombolt, aztán elterült.

A kályha teteje szinte izzott.
Olyan piros volt, s oly meleg,
tengeri főtt a kályha szélén,
hallottuk, ahogy sistereg.

A víz, amely gyöngyözve hullt le,
s eltűnt a kályha platniján,
mint az álom, mit akkor hittünk,
de csak emléke van ma már.

Olyan vidámak voltunk akkor!
Messzire hangzott a dalolás.
Ártatlan gyermek arcainkról
öröm sugárzott, s kacagás


visszhangja törte meg a csendet,
s hittük, hogy csodás a világ,
pedig csak anyánk szemefénye
volt mitől szép volt, semmi más.

Szemének minden pillantása
szinte szívünket járta át,
nem is tudtuk, hogy milyen fáradt!
Ma is látom a mosolyát.

Azóta eltelt annyi év már.
vállunkra évek súly gyűlt,
de még most is a legszebb emlék,
mikor a család összegyűlt.

Elsompolygott évek
Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha „rossz fát tett a tűzre”,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán…)
Úgy nézek én is vissza – vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva…
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
nyomaszt bukások sokasága…
Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
Jaj, hiába! Minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Szép az őszi színvilág is de, szürkébe csendesül,
A vérző világ, az élőkkel ellehetetlenül…
Ki már elment, ott is marad, immár menthetetlenül.

A haldokló lélek egy lassan szunnyadó parázs,
Megjön halál… ami életkioltó és nem más.
Sírodon látom a szép krizantémok fájdalmát,
Én csak ülök, itt senki nem tudja akaratát…

Itt as sírkertben, sok borostyán átöleli fekhelyeket,
Lehet, hogy ők vigyáznak, őrzik a szépséges, holt lelkeket!

Ki meghalt, hiányzik, megsirattuk és eltemettük,
Sírjára, szép márvány síremléket, koszorút vettünk.
Elmúltak a régi évek, lassan mi is öregszünk…

Régen megholt, régi sírköve már, kissé töredezett,
Ismertem, a gazdája boldog is volt és lelkendezett,
De már nincs, lelke neki is elmúlásba feledkezett.

Elmúltak az évek, itt most bősz őszi szél, rohamoz, fúj,
Igyekszem, nem tudok ellenállni neki... kabátostul.
Arcomról csak nem mállik le a bánat…
Nézem a sírkerti meztelen fákat…
Árva a szívem, dobog, vágyik haza,
Lelkem, megnyugszik-e? Nem tudom, soha.

Vecsés, 2016. július 24. -Kustra Ferenc József