Idő 
Értékelés 
Értékelés Turi Pista családunk tagja,
Van több orvosi szakvizsgája.
Harminc évig volt körzeti orvos,
Most a legjobb reumatológus.
Jó fej a doki, igen szeretjük,
Mint embert is felettébb kedveljük.
Kár, hogy nem találkoztam vele máma,
Oly’ felüdülést jelent társasága.
Rendelőnk, igazgató főorvosa
És rheumathológus főorvosa.
Betegen is öröm hozzá járni,
Mindig szívből segít meggyógyulni.
Egyik érdekes régi esete,
Az Annus néni székrekedése.
Ha három napig állt benne széke,
Szíve verte magát nagyon félre.
Jajongott a család, hívták mentőt,
A Pistát tisztelték, mint megmentőt.
Pedig aztán nem irt fel csak hashajtót,
De panaszt megszüntette, gyorsan, legott.
Játszottam nyomozót Rendőrségen,
Vele voltunk halottszemlén, ketten.
Fölöttébb szerettünk együtt dolgozni,
Ha tehettem, intézkedtem: őt hívni!
Jól eligazodik orvoslásban
És mint főnök az igazgatásban.
Rokonok, beosztottak szeretik,
A betegek istenként tisztelik.
Igen jó ember az isten adta,
De neki is van egy nagy hibája.
Cigizik, dohányzik, láncdohányos,
Nem számít, ki a passzív dohányos.
Ne bántsuk őt, alig van hibája,
Köszvényére nincsen diétája.
Pedig magának tudná csinálni,
Igaz, azt be is kéne tartani.
No és még egy utolsó megrovás,
Igen szereti a sört nem vitás.
Ezt már csak azért rójuk fel neki,
Köszvény a sört, bizony nem szereti.
Igen sok sakkozás és olvasás,
Kedvenc főétele a babgulyás.
Igen érdekesen eszi lelkem,
Közben bagózik, mi nagyon mérgem.
Szeret utazni, mi dicséretes,
Bejárta Ázsiát, mily’ érdekes.
Korea, Thaiföld, oh, mily’ helyek,
Élmények maradók, érdekesek.
Művelt, okos, világlátott ember,
Mi vitte erre rá, tán a kényszer?
Belső igénye van mindezekre,
Ritka ember, mily’ sok az ő esze.
Mi csak Pista bácsinak nevezzük,
Ebből is láthatja, hogy szeretjük.
Jó így nekünk, kellemes a család,
Maradj velünk soká, ne légy galád
Pista bácsi.
Vecsés, 1997. május 9. – Kustra Ferenc József- íródott kedves és szeretett hozzátartozómról.
Van több orvosi szakvizsgája.
Harminc évig volt körzeti orvos,
Most a legjobb reumatológus.
Jó fej a doki, igen szeretjük,
Mint embert is felettébb kedveljük.
Kár, hogy nem találkoztam vele máma,
Oly’ felüdülést jelent társasága.
Rendelőnk, igazgató főorvosa
És rheumathológus főorvosa.
Betegen is öröm hozzá járni,
Mindig szívből segít meggyógyulni.
Egyik érdekes régi esete,
Az Annus néni székrekedése.
Ha három napig állt benne széke,
Szíve verte magát nagyon félre.
Jajongott a család, hívták mentőt,
A Pistát tisztelték, mint megmentőt.
Pedig aztán nem irt fel csak hashajtót,
De panaszt megszüntette, gyorsan, legott.
Játszottam nyomozót Rendőrségen,
Vele voltunk halottszemlén, ketten.
Fölöttébb szerettünk együtt dolgozni,
Ha tehettem, intézkedtem: őt hívni!
Jól eligazodik orvoslásban
És mint főnök az igazgatásban.
Rokonok, beosztottak szeretik,
A betegek istenként tisztelik.
Igen jó ember az isten adta,
De neki is van egy nagy hibája.
Cigizik, dohányzik, láncdohányos,
Nem számít, ki a passzív dohányos.
Ne bántsuk őt, alig van hibája,
Köszvényére nincsen diétája.
Pedig magának tudná csinálni,
Igaz, azt be is kéne tartani.
No és még egy utolsó megrovás,
Igen szereti a sört nem vitás.
Ezt már csak azért rójuk fel neki,
Köszvény a sört, bizony nem szereti.
Igen sok sakkozás és olvasás,
Kedvenc főétele a babgulyás.
Igen érdekesen eszi lelkem,
Közben bagózik, mi nagyon mérgem.
Szeret utazni, mi dicséretes,
Bejárta Ázsiát, mily’ érdekes.
Korea, Thaiföld, oh, mily’ helyek,
Élmények maradók, érdekesek.
Művelt, okos, világlátott ember,
Mi vitte erre rá, tán a kényszer?
Belső igénye van mindezekre,
Ritka ember, mily’ sok az ő esze.
Mi csak Pista bácsinak nevezzük,
Ebből is láthatja, hogy szeretjük.
Jó így nekünk, kellemes a család,
Maradj velünk soká, ne légy galád
Pista bácsi.
Vecsés, 1997. május 9. – Kustra Ferenc József- íródott kedves és szeretett hozzátartozómról.
A Régiek megmondták;
Más felé fordult a világ!
...csak aggok károgták?!
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre!
Az evolúció tetejére?!
Sistereg a rekkenő hőség,
Verejték cseppekből bőség...
Rövidre zsugorodott az árnyék,
Meglapul a tett, a szándék.
Adatrekordot jegyeznek hevesen;
Olvashatod a neten...
Itt a földön ilyen is megterem?!
Születőben van még egyéb más
Sokasodó megjósolt csapás,
Eddig nem tapasztalt változás.
Pilledt a repedt táj délibábja,
Torkát köszörüli hűsítő imára.
Fuldokol mező, erdő, lények,
És emberben a szikkadt lélek.
Hullámzó, ringó aszfalt terek,
Tornyosodó épület-rengetegek.
Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben.
Közben csapból folyik el a vére,
Beton kerül amputált tüdejére!
Kórt fecskendez büszkeséggel,
Hiú szakértelemmel,
Ostobaság tüneteivel
A gőgös bölcs-ő-ember.
Földünk embertől haldoklik,
És a nemzedék ha elalszik...
Elalél szikes, kopár talajon!
Nézhet majd az űr-ablakon?!
Tudományát zsebre teheti,
Ha nem lesz idelent senki.
A Föld az otthon, itt a haza,
Ez volt régen az Éden maga!
Valaha...
Hová fejlődik az ember agya?
Más felé fordult a világ!
...csak aggok károgták?!
Haladni kell fejlődve
A mai korral előre!
Az evolúció tetejére?!
Sistereg a rekkenő hőség,
Verejték cseppekből bőség...
Rövidre zsugorodott az árnyék,
Meglapul a tett, a szándék.
Adatrekordot jegyeznek hevesen;
Olvashatod a neten...
Itt a földön ilyen is megterem?!
Születőben van még egyéb más
Sokasodó megjósolt csapás,
Eddig nem tapasztalt változás.
Pilledt a repedt táj délibábja,
Torkát köszörüli hűsítő imára.
Fuldokol mező, erdő, lények,
És emberben a szikkadt lélek.
Hullámzó, ringó aszfalt terek,
Tornyosodó épület-rengetegek.
Táguló légüres térben
Úszik a Föld a szemétben.
Közben csapból folyik el a vére,
Beton kerül amputált tüdejére!
Kórt fecskendez büszkeséggel,
Hiú szakértelemmel,
Ostobaság tüneteivel
A gőgös bölcs-ő-ember.
Földünk embertől haldoklik,
És a nemzedék ha elalszik...
Elalél szikes, kopár talajon!
Nézhet majd az űr-ablakon?!
Tudományát zsebre teheti,
Ha nem lesz idelent senki.
A Föld az otthon, itt a haza,
Ez volt régen az Éden maga!
Valaha...
Hová fejlődik az ember agya?
Századparancsnok voltam a mély hóban…
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szép folyó a Don, olyan, mint a mi Tiszánk,
Úgy Csongrád fölött, őt is nagyon imádnánk,
De nem lehet, mert a túlpartján ott a muszka hadsereg,
Majd ha átjönnek, a mi oldalunk majd nagyon kesereg…
Szép a két partja, fás és meg bokros is, olyan régies,
És vannak kis települések ott is, az meg népies.
Most a túlparton orgonával játszik nekünk az orosz,
Balalajkától megfoszt minket, háború isten gonosz!
Egy hideg bunkerban, sarokban ülők és szenvedek egyedül,
Itt nincs hova, így a szép lelkem tőlem a pokolba menekül!
Vannak itt az embernek embertársai, de csak él… egyedül!
A fronton, hogy most tél van vagy nyár, nekem szinte mindegy
A fásultságtól az ember elvásik, így egyre megy.
Kellene nekem, egy nagy szeretet gesztus és ölelésérzés…
Jó lenne, ha áthatna az öröm és kedves női nevetés…
Én, magamban jelen vagyok!
Fáradt, magamban én vagyok!
Mellettem, csak magam állok!
Viszont itt van a mocskos, patás... sátán.
Kacaja csak zengedezik a vártán.
Ajánlottuk neki, hagyja abba és lesz hó süti…
De, nem! Ő a kacaját géppuskából ránk, kilövi…
Én magam mitévő legyek, hódító vagyok, kiengesztelhetetlen,
De, majd ha, ránk támad az orosz, ő lesz itt a vad, megfékezhetetlen.
Szinte légüres, de végtelen itt a hómező,
Rettenetes, és farkasordítóan dermesztő!
Életben maradáshoz akarat elegendő?
Itt vagyok a végtelen térbe, a valóság határán túl,
Vakvágányt már bontják, mozdony marad még és itt… ő is kimúl!
Itt parancsra megy minden, nincsen morális megfontolás,
Nem mondhatom azt, hogy nem tetszik és énnekem legyen más!
Fronton helyben lelövést kaphat a parancsmegtagadás!
Óh, Te halál, itt létezel állandóan karnyújtásnyira,
Addig jó, míg a kezem a semmibe markol, holnap... máma…
Egymáshoz egészen közel vagyunk,
Balalajka zenét mégsem hallunk…
De, van helyette orgona zene,
Sztáliné, hogy a fene megegye…
Ezek aztán, törik és zúzzák az emberi vágyakat,
A sok meghalt katona, már nem dédelgethet álmokat…
Itt biz' a katonák félig megfagyott emberi roncsok,
Ha jön is szanitéc, rajtuk már nem segítenek gyolcsok…
Itt nincs hol megpihenni egy sátáni harc közben-után,
Itt az ember nem várja, jó jön majd a túlélés után.
Gondolata sincs, a hideg uralkodik a tudatán…
Ha a fronton a mesterlövész a halál ügykezelője,
Akkor a „Sztálin-orgona” tüzér a rombolás ügynöke…
Aki ezt túléli, annak örökre megvan… menedéke?
Itt életbe csakis úgy maradsz, ha átmész a tű fokán…
Két puskalövés között igazítasz a gyűrött kapcán.
Itt a létárnyékunk, a lőporfüst homályába vész,
Képzelgek, mint egy barom! Öltözök, hazamegyek… kész…
Volt itt már velem úgy, hogy a nap sugarát átöleltem,
A megélt nem sok évtizeddel gyorsan számot vetettem…
Aztán oroszok lőttek, magamat gyorsan levetettem.
Itt a fronton nincs más társa az embernek, megöregedett sóhajnál.
Te orosz, mielőtt rám lősz, jó lenne, ha fáklyajelzéssel átszólnál…
De! Nem szólsz, inkább tűrőd, hogy a halálsírás feszítsen a torkomnál…
Mint jó parancsnok a katonáimért élek és halok,
Minden pillanatban a percek felől tangózást hallok…
Lassan minden reggel beletáncolunk az őrület reggelébe,
Katyusák szolgáltatják a zord-zenét, a hajnalfény ellenébe.
Rád gondolok, ahogy otthon vagy és a fényed nagyon belém hatol,
Szinte érzem a karod melegségét, jól esik, érzem... átkarol.
Hallom, akna süvít, le kell bukni rögtön, mert az ember elpatkol…
Nekem már a hazug szavak nem kellenek,
Az orosz puskák őszinték, csak rám lőnek…
Ha nem figyelek, a dicsfényem, csak úgy leomlik.
Hogy jutok haza, ha fölöttem a sír beomlik?
Itt most a Tál tábornok felhői között van fényszünet!
Ki lesz, aki megéri májusban, hogy lesz csillagszüret?
Vagy lesz köztünk, aki akkorra már hazafelé „üget”?
Már a hó-ismereti tudás tárházát birtoklom, itt az Uriv falucskában...
Mondhatom, hogy a hóval-jéggel bélelt lövészárok az én házam, az én váram…
Kint, lövészárok partján sem lehetsz, bele kell bújni jégbe, mind, a hét-határban.
Feladat, hogy itt a hómezőn, maradjak életben, mint hópihényi ember,
Élet-halál közt hullámzik életem, akár egy nagy hófúvásban a tenger!
Bennem él még a régi lelkem, aprón-sűrű rezdülése
Meg van, az orosz orgonától… lélekhúrom pendülése.
Hozzám szól az orosz orgonahang, szinte bársonytálcán,
Dallam, belém hatol, szívembe ketyeg, zene ritmusán.
Itt a messzibe, az őszülő fürtök végleg lebuknak,
A hómezei estben, értük gyertyák nemigen gyúlnak….
Hallod? Már teljesen elfagyott, nekünk nem dorombol régi idő…
Itt ez a hómező, mint egy fehér vérmedve, nem szelídíthető.
A félelmünk a hidegben is lebegő,
A fejünk felett szétlőtt már a levegő…
A halál előtt, lehet egy perc, ketyegő?
A jéghideg vasfogakkal mardosnak őrségben az éjszakák,
Hiába van sisak homlokon, itt halálra várnak a bakák...
Érzem a bőrömön a halál-lappangás átható szagát,
Meredve csak nézem... tegnap még életnek a hó-lenyomát.
Ami itt van, arra nincsen szó, talán egy-két ima is kevés...
Barátokat elgyászoltuk, miránk még vigyáz a gondviselés...
Teljes csend van, titokzatosan halálos csend.
Az őrség nem alszik, a holdvilág is esend…
Ha kinézek a lövészárokból, pofán csap a jeges-hó végtelen…
Katonának nincs elég reménye, bizodalma, minden elégtelen…
Ma itt a háborúban is csend van, megpihent a lárma,
Nem szól felesleges szó, nem fúlunk aknarobbanásba.
Csend, vackában honol, de, nincsen-miért, minden hiába?
Itt a monoton csendesség is úgy hallatszik,
Mintha a halál órája... idehallatszik.
Ó! Te háború… Te éhes, vad, öldöklő kutya,
Te vagy az, ki az én elmémet szétmarcangolja!
Vecsés, 2015. november 3. – Kustra Ferenc József
Szabadságharcainkra emlékezve…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Szabadság bizony azt jelenti, nem vagyok én korlátozva!
Tetteimnek, cselekedeteimnek, nincsen akadálya.
Korlátlanul élhetek az élet adta lehetőséggel,
És a helyzeti előnyöket kihasználhatom bőséggel.
Tudjuk, hogy már az ókori "demokráciák" is léteztek,
De ez, hogy lehetett, amikor rabszolgákkal rendelkeztek?
Ott a szabadság és demokrácia gazdagok sajátja volt,
Aki bizony más rétegbe tartozott, az ebből biz’ kizárt volt.
Ismerünk ma szabadsághirdető államokat,
De ott is rendfenntartók gátolják az „álmokat”!
*
Lélek, börtönét
Irányítja, test vágya.
Vágya… szabadság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
*
Szabad emberek parancsra mennek háborúba,
Meg az erdőbe laknak, éhezve, nylon sátorba…
Szabad ember kétszázzal száguld autópályán,
És szabad ember az őr, a vagonok közti vártán?
Szabad a gyermek, ki iskolába jár, művelt legyen...
De ha, ellóg, akkor törvény kényszeríti, hogy menjen.
Szabadság, hogy a tolvaj, bátran lophat, ilyet tehet,
Ha elkapják, jog kényszeríti, börtönbe is mehet.
Szabad-e a tigris, India ősi lakója?
Hogy lenne az, amikor épp ember az irtója.
*
Vágy, szabadságra,
Boldog élet, nincs korlát.
Megtestesült lét.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Az ember mindig is, nagyon vágyta a korlátlan szabadságot,
És mindig szította a lelkében, az ezért lobogó lángot.
Már az ősember, ha jóllakott, leült és a semmit tette,
Ez volt a szabadsága, ezt vágyta és ezt meg is tehette.
De ha megéhezett, mi kényszer... ő meg a családja… mehetett!
Ha enni akartak, jöttek a körülmények… mi mást tehetett?
Szabadság és demokrácia, embertömegek vágyálma,
Ha ez megvalósulna, ez volna az élet netovábbja…
*
Vágyott szabadság,
Lét boldog, nincs korlátja.
Felszabadultság.
*
Áhítjuk? Szabadság!
Az mi a csudaság?
Ember fia és lánya, csak áltatja magát,
Mikor hangoztatja fennen a szabadságát.
Jó is lenne, ha ez volna, de mindig vannak új körülmények,
Meg vannak mások által generált, kedvezőtlen események.
Talán a szabadság inkább az, hogy alkalmazkodunk,
És ennek keretén belül, úgy teszünk, ahogy tudunk.
Vágyhatjuk persze a korlátlan demokráciát, szabadságot,
Lélek hadd örüljön, és várja... szabadságot, szabad világot.
*
Vágy szabadsága…
Korlát nélkül lét boldog?
Teljestelen lét…
Vecsés, 2015. április 19. – Kustra Ferenc József – íródott; versben és senrjúban…
Más szemszögből az Ukrajnai háború… TV mutatja… nem látni a végét!
(Bokorrímes)
A szomszéd fél, meg a másik… két éve harcolnak, tán’ fogíny elkopásig!
Főleg a szomszédunk, látjuk és tudjuk, nagyot küzd, a halál bátorságig.
Ők láthatóan, hallgatóan a dicsőséget kergetik,
Bár a halált EU -s kölcsönökből bizony épphogy' meglelik…
A marhák, azt mutatják, hogy ők a dicsőséget halálig üldözik,
De vagy nyolcvan ország pénzén és a fegyverén, de ezt ők nem szégyellik!
Sokszorta nagyobb országot, kijelentik, hogy legyőzik, majd földarabolják
És ezt az elnökük terjeszti, (aki színpadi táncos) népeket szétszórják.
*
(leoninus)
A dicsőséget lassan katonák nélkül terjesztik, saját népüket jól mérgezik.
Tizenöt millióan elmentek migránsnak, férfiakra meg erővel vadásznak…
Ha egyet az utcán meglátnak, bevágják kocsiba és már mehet is ki a frontra.
Dicsőség, hogy eme háborúban, több mint félmillió a biz’ pangó halott, vagy több?
*
(senrjon)
Férfiak menekülnek
Éktelen félelmükbe… sokan!
Tisza! Fulladás…
Férfiak menekülnek
Határőrség meg, lő is rájuk.
Hegyekben fagyás!
Férfiak menekülnek
Anya özvegy, gyermek… apátlan!
Ez új jövőkép!
*
(HIQ)
Vad nyomor,
Város? Kőhalom!
Éhezés…
Mennének,
De nincsen hova!
Nincstelen…
Nyomorban
Van sok újgazdag?
Dicsőség!
*
(leoninus)
Halált, a nincstelen földönfutók nyomorát, élvezik, mint gazdagodásuk zálogát.
Ki bizony minél gazdagabb, őt annál nagyon dicsőség övezi, 'halálpénz kell neki'!
Csak a gazdagok élvezik az új reményt, hogy dől a ’lé’! Így mennek a dicsőség felé…
*
[Kínai; „Vágyódás délre”: Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)]
A
Reménység sok gazdagja,
A halált
Nem is látja ma…
A
Dicsőség? Baka harca!
Örüljön,
Halállal szála’…
A
Nemzetet pénz pusztítja!
Hátra ne
Lessél… halottja.
*
(HIAQ)
Nemzet pusztítások!
Nincs boldogság, ez nem kétség.
Fegyvert el kell adni.
Ez, szerető ember?
Emberség, szeretet nincsen…
Uralkodásvágy győz!
Mi lesz az özveggyel?
Mi lesz apátlan gyerekből?
Örök földönfutók?
*
(Sedoka)
Keress jóembert!
Keresd az igazakat!
Keresd… nem a hullákat!
Igaztalan lét!
Szeretik, ha éhezel,
Szeretik, ha bevégzel…
Jobb egy hibás út?
Keress egy bejárhatót,
Ne kövesd az ámítót!
*
(Senrjú)
Gazdag még sosem
Volt fronton, mégis gazdag!
Szerencselovag.
Dicsőséget is
A jövőben kereshetsz…
Ha marad élted’.
Korrupció mi
A világ-pénzt mozgatja.
Itt: halál-nyomor!
*
(Leoninus)
Félelmet, a rettegést ki vagy mi enyhíti? Nincs hatalom, amit ezt kikényszeríti…
Robbanásokat nem lehalkíthatók, letépi kezünket, lehet nagyon visítani…
Gazdagokat nem lehet lepofozni, mert milliárdnyi pénz, amit őt ebben segíti…
Gazdag nem próbálta háza alól kiásni gyermekét, s ráadni az élet-jelmezét.
Tetszik vagy sem, ez a dicsőség el fog szállni, de a végtelen nyomor itt fog maradni.
Akit halál magával vitt, arra emlékeznek, de nem lesz emlékük a gyerekeknek…
Az dicsőség, hogy a gyári munkás frontkatona? Otthon meg, várja őt az apja fia!
Ó, majdan elszálló dicsőség, te vagy halál-segéd! Háború végén mi lesz a meséd?
Vecsés, 2024. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is, kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is…
(Bokorrímes)
A szomszéd fél, meg a másik… két éve harcolnak, tán’ fogíny elkopásig!
Főleg a szomszédunk, látjuk és tudjuk, nagyot küzd, a halál bátorságig.
Ők láthatóan, hallgatóan a dicsőséget kergetik,
Bár a halált EU -s kölcsönökből bizony épphogy' meglelik…
A marhák, azt mutatják, hogy ők a dicsőséget halálig üldözik,
De vagy nyolcvan ország pénzén és a fegyverén, de ezt ők nem szégyellik!
Sokszorta nagyobb országot, kijelentik, hogy legyőzik, majd földarabolják
És ezt az elnökük terjeszti, (aki színpadi táncos) népeket szétszórják.
*
(leoninus)
A dicsőséget lassan katonák nélkül terjesztik, saját népüket jól mérgezik.
Tizenöt millióan elmentek migránsnak, férfiakra meg erővel vadásznak…
Ha egyet az utcán meglátnak, bevágják kocsiba és már mehet is ki a frontra.
Dicsőség, hogy eme háborúban, több mint félmillió a biz’ pangó halott, vagy több?
*
(senrjon)
Férfiak menekülnek
Éktelen félelmükbe… sokan!
Tisza! Fulladás…
Férfiak menekülnek
Határőrség meg, lő is rájuk.
Hegyekben fagyás!
Férfiak menekülnek
Anya özvegy, gyermek… apátlan!
Ez új jövőkép!
*
(HIQ)
Vad nyomor,
Város? Kőhalom!
Éhezés…
Mennének,
De nincsen hova!
Nincstelen…
Nyomorban
Van sok újgazdag?
Dicsőség!
*
(leoninus)
Halált, a nincstelen földönfutók nyomorát, élvezik, mint gazdagodásuk zálogát.
Ki bizony minél gazdagabb, őt annál nagyon dicsőség övezi, 'halálpénz kell neki'!
Csak a gazdagok élvezik az új reményt, hogy dől a ’lé’! Így mennek a dicsőség felé…
*
[Kínai; „Vágyódás délre”: Tizenhat szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)]
A
Reménység sok gazdagja,
A halált
Nem is látja ma…
A
Dicsőség? Baka harca!
Örüljön,
Halállal szála’…
A
Nemzetet pénz pusztítja!
Hátra ne
Lessél… halottja.
*
(HIAQ)
Nemzet pusztítások!
Nincs boldogság, ez nem kétség.
Fegyvert el kell adni.
Ez, szerető ember?
Emberség, szeretet nincsen…
Uralkodásvágy győz!
Mi lesz az özveggyel?
Mi lesz apátlan gyerekből?
Örök földönfutók?
*
(Sedoka)
Keress jóembert!
Keresd az igazakat!
Keresd… nem a hullákat!
Igaztalan lét!
Szeretik, ha éhezel,
Szeretik, ha bevégzel…
Jobb egy hibás út?
Keress egy bejárhatót,
Ne kövesd az ámítót!
*
(Senrjú)
Gazdag még sosem
Volt fronton, mégis gazdag!
Szerencselovag.
Dicsőséget is
A jövőben kereshetsz…
Ha marad élted’.
Korrupció mi
A világ-pénzt mozgatja.
Itt: halál-nyomor!
*
(Leoninus)
Félelmet, a rettegést ki vagy mi enyhíti? Nincs hatalom, amit ezt kikényszeríti…
Robbanásokat nem lehalkíthatók, letépi kezünket, lehet nagyon visítani…
Gazdagokat nem lehet lepofozni, mert milliárdnyi pénz, amit őt ebben segíti…
Gazdag nem próbálta háza alól kiásni gyermekét, s ráadni az élet-jelmezét.
Tetszik vagy sem, ez a dicsőség el fog szállni, de a végtelen nyomor itt fog maradni.
Akit halál magával vitt, arra emlékeznek, de nem lesz emlékük a gyerekeknek…
Az dicsőség, hogy a gyári munkás frontkatona? Otthon meg, várja őt az apja fia!
Ó, majdan elszálló dicsőség, te vagy halál-segéd! Háború végén mi lesz a meséd?
Vecsés, 2024. február 23. –Kustra Ferenc József- íródott; a világ, az emberiség jelen -katasztrofális és igaz, háborús- történelmi helyzetéről. Naponta láthatjuk, minden TV híradóban a videókat is, kendőzetlenül! Meg látjuk a háborús uszítók beszédeit is…
