Idő 
Értékelés 
Értékelés A poétáról…
Napsütötte udvaron, árnyék... ülök a vén diófa alatt,
Van pennám, meg kiterített papírom, igaz, hogy csak egy falat.
Vakít a szikrázó napfény, agyam jár, zakatol, szülni készül,
Itt az idő, verset kéne rittyentenem innen, úgy emlékül.
*
Öreg diófa.
Élete véges neki.
Bútorasztalos.
*
Hosszan tovább él.
Majd még embert szolgálja.
Deszka erezet.
*
Szép az udvar, rendezett, tyúkok kárálnak, kutyus néha vakkant,
Agyam meg csak erőlködik, remélem a gondolat megfogant.
A papírra leesik egy nagy diófalevél,
Én nézem… ő nekem, utolsó útjáról mesél.
*
A színe csodás,
Sötétes, meleg barna.
Poéta asztal.
*
Fehér márványból
Kalamáris. Fehér toll.
Tinta sötétes…
*
Ilyen asztalnál,
Termékeny tollforgatás…
Olvasó… öröm.
*
Nagy dolgok, ily' melegbe, most valahogy mégsem jutnak eszembe,
De tudom, ebből az öreg fából asztal lesz… az új élete.
Nagy a meleg, elálmosodtam, szundítok egy kicsit,
Hogy ezt leírtam nektek, álmomat vidítja picit.
Vecsés, 2015. április 21. – Kustra Ferenc József - versben és senrjúban… önéletrajzi írás.
Napsütötte udvaron, árnyék... ülök a vén diófa alatt,
Van pennám, meg kiterített papírom, igaz, hogy csak egy falat.
Vakít a szikrázó napfény, agyam jár, zakatol, szülni készül,
Itt az idő, verset kéne rittyentenem innen, úgy emlékül.
*
Öreg diófa.
Élete véges neki.
Bútorasztalos.
*
Hosszan tovább él.
Majd még embert szolgálja.
Deszka erezet.
*
Szép az udvar, rendezett, tyúkok kárálnak, kutyus néha vakkant,
Agyam meg csak erőlködik, remélem a gondolat megfogant.
A papírra leesik egy nagy diófalevél,
Én nézem… ő nekem, utolsó útjáról mesél.
*
A színe csodás,
Sötétes, meleg barna.
Poéta asztal.
*
Fehér márványból
Kalamáris. Fehér toll.
Tinta sötétes…
*
Ilyen asztalnál,
Termékeny tollforgatás…
Olvasó… öröm.
*
Nagy dolgok, ily' melegbe, most valahogy mégsem jutnak eszembe,
De tudom, ebből az öreg fából asztal lesz… az új élete.
Nagy a meleg, elálmosodtam, szundítok egy kicsit,
Hogy ezt leírtam nektek, álmomat vidítja picit.
Vecsés, 2015. április 21. – Kustra Ferenc József - versben és senrjúban… önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Ismét ott voltunk látogatóba.
Jó érzés volt ott lenni… a pillanatot élvezni,
Csendet hallgatva, csendesen nézni folyót… érezni.
Selymes palástú napsütésben
Felolvadtunk, ennyi szépségben.
Varázslatos mesésen szép tiszta, kék ég,
Nézzük, mesés, remek valószínűtlenség.
A Tiszánk ezer éve kanyarog erre,
Ukrajna erdőiből elő tőr… ide.
Uszadékot, titkait sodorva hömpölyög,
Vize Fekete-tengerig végighömpölyög.
Mint a jó tündérek tánca… úgy viháncoltak
Napsugarak… apró hullámokon táncoltak.
A szemközti parton a zöld feletti légben,
Boldog madarak táncoltak a fenti égben.
A nappal fényei, már úgy lassan eltántorogtak
Mire tárcsa előkerült, abba húsokat raktak.
Megint volt egy fölöttébb nagyszerű lakoma
Ezt irigyelheti bárki… szakszerű koma?
Nézzük, a tűzet, lobogva, pattogva ég,
Oly’ nagyokat lobban tűz lángja… csodaszép!
Élvezzük hús és a tűz illatát,
A természet, vezérlő csillagát.
Némán, élvezettel hallgatjuk a tűz szavát,
Mesélnek az uszadék fák, halljuk dalát…
Hozzá nem lehet érni, biz’ nem tűri,
Forró, az ily’ atrocitást legyűri.
Szombat reggelre összevonta szemöldökét,
Tiszánk egy méterrel fölemelte vízszintjét.
Jöttek a nagy uszadék fák, „mint az oroszok”,
Nagy eső lehetett hegyekben, mik ukránok.
Szombat reggel Regina unokám, pecázott
Bedobta botot, horogra lótetűt rakott.
Tíz másodperc múlva kapása volt és horgon
Egy szép növendék csuka volt, biz’ még nem holton.
Szikrázik a napsütés délidőn, sőt, vakító,
Árnyékban hűsölni, élvezni a látványt, de jó!
Itt nincs csak béke, a lelkünkben csak szeretet,
Ezt habzsoljuk, hogy lelkünk vegyünk föl eleget.
Szombaton délben séta hajókáztunk a kishajóval,
Mentünk felfelé, komótosan… motor harcolt árral.
Tükörsima vizet nem törte meg csak uszadék,
Ami volt sok, de azért haladtunk, ezt kerülék.
Kis hajónk vidáman és csendesen halad,
Halk nesze a természetben tovaszalad.
Szabad világra vágytunk
Hajózva, ilyet kaptunk.
Fölfelé mentünk egy órányit lassan, néztük a tájat,
Embert, hajót, csónakot nem láttunk, ez béke bejárat…
Néztem a partot, az eget, sok madár csivitelt a fán,
Vonatfüttyöt sem hallottam, ez nekem a szülőhazám.
Először délután csak úgy fujt a szél,
Előredőlve hallgattam, miről mesél.
Nem mondott semmi lényegeset,
Ezzel csak növelte a csendet.
Estére a vízszint másfél méterrel nőtt…
Állítottuk a stéghíd kiegészítőt.
A jó vecsési Zoltán Lacika csak nézet és állt,
Öt év alatt ilyen vízemelkedést még nem pipált.
Hozta a nagy víz, szemetét, erdőnyi uszadékát,
Megmutatta nem zsebkendőnyi, de zordabb oldalát.
Beborult, kezdett körbe villámlani,
De messze volt, a dörgést nem hallani.
Csendet és nyugalmat csak villódzó fények törik,
Táncoló bogárseregek „égő” fényét őrzik.
Aztán vihar nem jött, eltettünk magunkat vasárnapra,
Majd másnap reggel felvirradtunk… nagyon szikrázó napra.
Vasárnap reggelre is jött még az ár,
Emelkedett méternyit, már-már barbár
Erőszakkal és primitív hevességgel
Fenyegetőzve, semmi kis kedvességgel.
Eltelt majd ez a nap is és búcsúztunk
Szeretett Tiszánktól és áradoztunk,
De nem a víz árja miatt, hanem mert megint
Itt voltunk és éreztük… boldogság meglegyint.
Vecsés, 2012. június 11. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Elmélkedés: HIAfo –ban…
Föld csak tovább forog.
Világmindenség a berke.
Ott hosszú életek!
*
Rossz, ne képzelegjél.
Nem minden függhet embertől.
Világűrünk örök.
*
Egy. Páratlan párban.
Egy vagy több dologgal együtt,
Az együttműködés.
*
A lényegre gondolj.
Szembejön és úgy ütközni?
Oly’ nagy gondatlanság!
*
A klónok világa.
Ő automata ember.
Vágd el az áramot!
*
Vegyesen jó vagy rossz.
Kerék helyett csak lánctalpak?
Volt ez már, együtt is.
Vecsés, 2017. november 27. – Kustra Ferenc – A HIAQ 3. sora följött első sornak, így először a konklúziót kell-lehet olvasni, aztán a két soros tárgyi leírást!
Föld csak tovább forog.
Világmindenség a berke.
Ott hosszú életek!
*
Rossz, ne képzelegjél.
Nem minden függhet embertől.
Világűrünk örök.
*
Egy. Páratlan párban.
Egy vagy több dologgal együtt,
Az együttműködés.
*
A lényegre gondolj.
Szembejön és úgy ütközni?
Oly’ nagy gondatlanság!
*
A klónok világa.
Ő automata ember.
Vágd el az áramot!
*
Vegyesen jó vagy rossz.
Kerék helyett csak lánctalpak?
Volt ez már, együtt is.
Vecsés, 2017. november 27. – Kustra Ferenc – A HIAQ 3. sora följött első sornak, így először a konklúziót kell-lehet olvasni, aztán a két soros tárgyi leírást!
Ünnep lesz megint. Valahogy mégis
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.
Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.
Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.
Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.
Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.
Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.
Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!
csendesebbek a nappalok,
nem látok annyi vásárló embert,
halványabbak az ablakok.
Nem világít most annyi izzó,
nincsenek díszek az ablakon,
pedig az utca fényárban úszik;
s a lámpaoszlopon dísz ragyog.
Hiába vannak nyitva a boltok
rogyásig tömve áruval,
legtöbben már csak nézelődnek,
ökölbe szorítva markukat.
Pedig dolgoznak éjjel- nappal,
mégis: alig van kenyerük,
legtöbbjüknek csak éhbért fizetnek,
s a bank elveszi mindenük.
Mért büntetsz annyi ártatlan embert?
Mondd meg nekem! Ó! Istenem!
Nézz le a földre, hol könnyes arcok
viaszfehéren fénylenek.
Van, kinek szinte két kézzel szórod
a pénzt. Ők mért oly kedvesek?
Hiszen amíg ők tékozolnak,
kik robotolnak, csak tengenek.
Nézz le a földre, s tégy igazságot,
Hozz végre Áldott Ünnepet!
Hisz minden ember, akárhol él is,
hozzád esd, hisz a te gyermeked!
Meditálok, hogy is van?
Él az ember, éli rászabott életét,
De ha rossz, akkor elnyögi az énekét,
Mi arról szól, hogy az élete történetét
Dúdolja, mint egy egyszerű átlagéletét.
Mindenütt jó, de bizony legrosszabb otthon,
Hiába van… jó életért folyvást ostrom.
Mindenki megéli mi a karmájába írva
Ha rossz lesz a vége, mi lesz fejfájára írva?
Menetközben életből másikba lépni nem lehet
Csak lehet kergetni a homályos álomképeket.
Részben igaz, az ember a sorsának kovácsa,
De kérem a körülmények az élet korbácsa!
Ki sikeres életű… teljesen elismerik,
Kit emígy… nem az lehet, hogy csak félreismerik.
Mindenütt jó… bizony legrosszabb otthon,
Pedig van… jó életért folyvást ostrom.
Olyan vagyok, mint egy napos csibe,
Tollatlan, vétlen, virágon bibe,
Letaposott, mint a fronton a búzamező,
Utólag tudom… élet vesztes csatamező.
Ember fia, hiába jó és szép, hiába akar
Jót és szépet, bármit… ha állandó a halálkanyar.
Az élet zűrzavar, svédcsavar, pénzzavar,
Vérzivatar, Don kanyar… erős hangzavar.
Embert a döntése körülményei fogják,
Emberek semmit… visszacsinálni nem tudják.
Erőlködni, megmásítani, változtatni
Eh, hogy lehetne… nem lehet megváltoztatni.
Hiába várostrom, „ha nincsen” … otthon,
Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon.
Vecsés, 2011. szeptember 8. – Kustra Ferenc József
Él az ember, éli rászabott életét,
De ha rossz, akkor elnyögi az énekét,
Mi arról szól, hogy az élete történetét
Dúdolja, mint egy egyszerű átlagéletét.
Mindenütt jó, de bizony legrosszabb otthon,
Hiába van… jó életért folyvást ostrom.
Mindenki megéli mi a karmájába írva
Ha rossz lesz a vége, mi lesz fejfájára írva?
Menetközben életből másikba lépni nem lehet
Csak lehet kergetni a homályos álomképeket.
Részben igaz, az ember a sorsának kovácsa,
De kérem a körülmények az élet korbácsa!
Ki sikeres életű… teljesen elismerik,
Kit emígy… nem az lehet, hogy csak félreismerik.
Mindenütt jó… bizony legrosszabb otthon,
Pedig van… jó életért folyvást ostrom.
Olyan vagyok, mint egy napos csibe,
Tollatlan, vétlen, virágon bibe,
Letaposott, mint a fronton a búzamező,
Utólag tudom… élet vesztes csatamező.
Ember fia, hiába jó és szép, hiába akar
Jót és szépet, bármit… ha állandó a halálkanyar.
Az élet zűrzavar, svédcsavar, pénzzavar,
Vérzivatar, Don kanyar… erős hangzavar.
Embert a döntése körülményei fogják,
Emberek semmit… visszacsinálni nem tudják.
Erőlködni, megmásítani, változtatni
Eh, hogy lehetne… nem lehet megváltoztatni.
Hiába várostrom, „ha nincsen” … otthon,
Mindenütt jó, de a legrosszabb otthon.
Vecsés, 2011. szeptember 8. – Kustra Ferenc József
