Gyermekáldás!

Múltamban rejlő szívet facsaró vágy,
Egyre többször felbukkanó elképzelt hangja, oly lágy,
Más emberektől irigyelt oltalom,
Titkon sem tudtam,hogy mit jelent a gyermekáldás fogalom,

Szörnyű érzésektől fojtogatva tettem a dolgomat,
És még nem tudtam hogy Ő,Ő az ki meghatározza mivoltomat,
Egyre többet játszva el a csodaszép gondolattal,
Anyagiaktól való rettegéssel ostoroztam magam éjjel s nappal,

Egyszer csak a semmiből felbukkant a remény,
Elkezdődött az Isten által irányított jövőmet meghatározó esemény,
Életem párjával együtt lélekben felkészültünk a harcra,
Hogy amíg a pocaklakó a kilenc hónap végén ki nem bújik ne essünk arcra

Hosszú hónapokig tartó kemény várakozás,
Nem kívánt betegségektől való félelem a szívünkbe bele vás,
Reményünket a mindeható Istenbe vetve,
A magzatpózba burkolódzott várva várt kincsünket mindentől megvédte,

Mikor aztán elérkezett a mindent eldöntő pillanat,
Az apás szülés közepette a szorongás megmaradt,
De mikor a kis pocaklakó a fényre jőve ordítva felsírt,
eme Isteni csoda útján az életünk könyvébe új fejezetet írt,

Minden, a hónapok alatt felgyülemlett szorongás tovaszállt,
És a megszokott mindennap egy új, boldogabb vágányra állt,
az el nem mondható érzések áradata a családi szálakat összefonta,
A létünkből a szomorúságot a meggyötört gondolatokat kivonta,

Az egészségtől duzzadó elbűvölő kincsünk lett a reménység hajnala,
Méltó lett a szép nevéhez ami így hangzik Nadin Zorka

Sorsod nyomor és szenvedés volt,
Siker, öröm elkerült téged.
Éhezve, fázva botorkáltál,
Utat kereső kósza lélek.

Egy nap szemed a napba nézett.
Színeket láttál, csodaszépet.
Könnyezve, sírva leborultál,
Már tudtad mi a küldetésed.

Festeni ami benned lángol,
Utat adni égő tüzeknek.
Megszállott hittel, forró szívvel
Átadni mind az embereknek.

De a a világ nem értett téged,
Hátad mögött csak legyintettek.
Hiába vártál igaz társra,
Kiket szerettél, nem szerettek.

Mégis raktad a színt a színre,
Kékre zöldet, sárgára sárgát.
Míg napfényt loptál képeidre
Arcod szürkébb, a lelked árvább.

Egy nyári nap elborult minden.
Eltűntek színek, sárgák bordók.
Száz éve már, de neved őrzik
Kék íriszek, és napraforgók.

Tegnap sétáltunk a Duna partján
A vízbe kavicsokat dobáltam
Vize lefogyott egy kicsit
Beljebb került a mederbe
Partja viszont meghízott
Jócskán a meder felé húzott

Kedvesemnek kezét fogom
Jólesik,lehet kicsit szorítom
Beszívjuk a meleg Napot
Vele a napfényben sétálgatok
Beszédünk,kedvünk felszabadult
Hangot felkapja,víz tova viszi

Olykor jön egy hajó
Hullámokat fodrozza
Parthoz fehér tajtékkal sodorja
Partra érve kavicsokat megmossa
Köveket tisztára nyaldossa
Nevetve jókat beszélgetünk
Hajókról matrózok integetnek

Köszönnek,mi visszaintegetünk
Önfeledten nézzük a Duna tükrét
Míg rajta a hajók tova tűnnek
Mesélni kedve lenne az öreg Dunának
Szavait a folyás gyorsan sodorja
Élete során sírt, volt nevetett
Magyar nagyon belé szeretett

Tavaszi napfényben meg-megállva
Ölelő karokkal egymást csókkal áldva
Még nagy csend van az üdülő házakban
Mit a Duna part magasan övez
Parti fűz és nyár vár ránk
Vannak ki több évtizede itt áll már

Koruktól ráncos öreg kérge
Időnek múlását ha tehetné
Lehet mindent hosszan elmesélné
Megéltek már sokat,könnyeket
Csalódást,szerelmes csókokat
De láttak pusztító árvizet,és mást
Miről beszélni jobb nem lehet

Volt,hogy eltakarta a Napot
Fáradt embereknek hűst adott
Máskor kitért a Nap elől,hagyta
Melegét a napozóknak adta
Melegített vizet és homokot
Távolban látni híd szeli át a vizet
Magasan a folyó felett
Hajó alatta,hogy elférjen
Alacsonyabban csak a kéménye lehet

Nem vagyunk egyedül ki szereti
Duna partra kijön ki teheti
És látom,mi nekem is volt rég
Szép nagy, Komondor jön elém
Szelíd jószág ő senkit nem bánt
Néz szinte mondja,ne félj
Jó vagyok akár csak a gazdám
Ki őt pórázon vezeti
Velünk néhány kedves szót vált
Ritka már e kutya fajta
És ilyen nemes szívű gazda
Mindkettőből kevés van már
A Magyarba?.

Egy idő óta hallgatok.
Telnek a hetek, hónapok,
És nekem nincs mit mondanom.
Üres az élet? Nincs dalom?
Vagy talán végre nyugtom leltem;
Megpihent mégis zajló lelkem.
Az örömet leirni nem kell,
A nappal kel fel minden reggel.
Látom a kinyílt rózsaszálban,
Az unokáim mosolyában.
Bárányfelhőben fenn az égen,
Anyám dúdoló énekében.
Esőcsepp, ha puhán kopog,
A könyvben amit olvasok.
Ennél többet nem is remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

De ha valami dúl belül,
Nyugtalan lelkem elmerül
A céltalan önmardosásba?
Vagy a hibát keressem másban?
Nincs jóérzés az emberekben?
Mért bántanak, ha nem érdemlem?
Mikor gyász ért, miért pont engem?
Mit mulasztottam? Háborog bennem.
Ha fáj a szív s nehéz kibírni,
Ilyenkor írni kell, csak írni.
Mint virágszál az őszi síron,
Sötét betük fehér papíron,
Telve hittel, vigasztalással,
A gondot megosztottam mással.
Ennél többet már nem remélek,
Halkan pereg, suhan az élet.

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.