Befolyásolják az életkörülményeim a gondolataimat.
Vannak utcák minek kövein sétálva mindig te jutsz eszembe,
vannak szobák,amik magányomba zárnak.
Vannak pillanatok,amikor megtagadok élőt és holtat,szentet és bűnöst,
Istent az összes angyalaival. Csakis a boldogságért.

És hiányzik amikor én vagyok.
Hátrálok,sokat.. de csak hogy ne gyere szembe.
Előzök,hogy magam mögött hagyjam akik rám várnak.
Voltam,ember,ki egykor elmondhatta magáról,hogy rád vágyok.
Lelkem mára az ördögé,mindigis égetni foglak örök lángjaival.
Hogy megtudhasd mit jelent a szenvedés.

Bartók Béla emlékére

Édesapám, édesapám,
én kiáltok, a te fiad,
szarvassá változott fiú,
puszta földön állok immár,
testvéreimet megölték,
az erdőt is kiirtották
a külföldi befektető
jól fizetett emberei,
övé minden, amit látok,
betonmederben a forrás,
szemét úszik benne, ahogy
szivárványos halak régen,
erdő helyén luxushotel,
bevásárlóközpont épül,
ha valaki meglát engem,
fényképezőgép után kap,
látványosságnak jó vagyok,
élni talán ezért hagytak
szögesdróttal bekerítve,
biztonsági kamerákkal
figyelik, hogy merre járok,
ha meghalok, kitömnek majd,
betesznek a múzeumba,
édesapám, hol a földünk,
édesapám, hol a házunk,
hogyha meghallod a szavam,
gyere értem, kérve kérlek,
fogadj engem újra vissza,
a te tékozló fiadat,
hazavágyom, édesapám!

Azóta is utánad vágyakozom
Nem lettél a szeretőm
se sorsomban csillagom
nem éreztem közelről a bőröd illatát
kitárt tenyeredben
nem lüktettek csodák
s én sem tartottam rőt
lángjaidat a tenyeremben
pedig öleltelek százszor is
ha rád gondoltam
megvert s megáldott
képzeletemmel

Azóta is vágyódom utánad

senki sem tudja, hogy
a távolból imádtalak
és a csodáid előtt térdre- hullva
örök vágyként viszlek majd
magammal , ha menni kell
a sirató dombra
Szép asszony-testedet őrzöm , mint
hajnali utcák a csöndet
kerestelek már százszor is
más asszonyokban, akik szembe-jöttek
kutattalak , mindhiába
beleégetted magad az ereimbe
tombolhatok,utca-hosszat
üvöltözve , és a nevedet kiáltva, hogy
Hol vagy ?!

Késő bánat
November van
hull a lombja a fáknak
közelít a tél

Hosszú utamból, elindulván haza,
tűnődtem rajta,
hogyan köszöntsem az otthoniakat.

Mit mondjak majd nekik,
s kit köszöntsek előbb?
Kérdéseimre fény nem derült.

Hosszúnak tűnt az út,
bár mégis hamar eltelt,
ajtónkon belépve,
könnyes szemek lestek.

Észre sem vettem,
már vállamon voltak a karok,
ki egykor felnevet,
most újra magához szoríthatott.

Hullottak a könnyek,
mik az örömtől jöttek,
nem kellettek szavak,
mert tudtam, ez a haza.

Felnőtt ember lettem,
ki bátor, s rettenthetetlen,
mégis azok közt a karok közt,
éreztem magam védelemben.

Édes anyám szava,
elcsuklott s hangja nem maradt,
csak annyit tudott mondani :
jó hogy újra itthon vagy.

Miért kell a veszek, ha boldogan is lehet élni?! Nincs mit tenni, ezt az ember magának kéri.

Nem latja meg, hogy hol hibázott, csak keresi a rosszat, hogy mást megalázzon.

Csodálkozik rajta, hogy a másik fél, savanyú arccal tekint rája. De a türelem véges, s mindenbe belefáradsz. megelégelve mondod, holnap már nem látlak.

Könny nélküli búcsút veszel, mert a pohár teljesen be telt . Kérhetted te szépen, kérhetted te csúnyán, fogalma sem volt, hogy meddig tart a határ.

Beláttad hogy nincs mit tenni, nem ér semmit jót cselekedni.Végszóként csak annyit mondasz, jobb lesz nélküled a holnap.