Idő 
Értékelés 
Értékelés Voltam a keringésből kiszakadt rész,
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség...
...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.
Lelkem él pengeélen... sebzett, sajog,
mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.
Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.
s váltam egésszé jussom követelve,
jóllakottan vagy fel-felöklendezve
néha a túl mohón ízlelt életet...
Tárulkozón nyíltak ajtók, s csapódott
arcomba néhány... hogy higgyem, átkozott
az én utam.
Meggyónt bűn és bűntelenség,
örök e furcsa párhuzam,
ahol nincs tökéletesség...
...békétlenségemért, mondd, hány imát kérsz,
jó Uram...? Míg tudok, ember maradok,
s fogadom, hogy hiába nem ígérek.
Lelkem él pengeélen... sebzett, sajog,
mégsem vérzik el, míg hozzád eljutok.
Ahányszor sérül, annyiszor gyógyulok.
Van, hogy az őszidő is lejár, neki is biz? véges az ideje,
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.
Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!
Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!
Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc
A szép színes világnak -avar véggel- is eljön egyszer a vége!
Az ősz is lejár, neki is véges ideje, biz? szabott a léte!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos is... szűkölő, redőny-ködfátyol,
Ha látni akarunk, sohasem engedi, éppen bűvölő a fátyol.
Bandukol már és pont erre a tél, az ember érzi a csontjaiban,
Nem rossz majd a tél sem, (Juj, a nagy hideg!) de csak hógolyózás csatában.
Van olyan kellemetlen, nedves-nyirkos nem átlátszó ködfátyol,
Ha látni akarunk, soha nem engedi, akkor terül fátyol.
Süvítő szél még leveri a zizzenő, maradék levélcsapatokat,
Erdő meg tudja, hogy itt marad kopaszon, elejt fárasztott sóhajokat!
Van munkája bőven az ősznek, most erdőkben, még kertekben, fasorokkal,
Ha meg a tél ideér, átveszi a melót, és zenél a jégcsapokkal.
Lesz akkor nemulass, nekünk is természetnek is, jéghideg holnapokkal!
Van ez a hol kellemetlen, hol nyirkos őszidő de, neki is véges az ideje,
Csinálja is, meg tudjuk is, hogy élvezkedik, ha a vastag ködfátyla kiterítve!
Tudjuk, hogy becsületes a lelkem, mert színesre zsugorit majd' mindent, ami még zöld,
De majd a fránya tél... néha ő is előveszi -csak hogy ne lássunk- azt ami a köd!
Vecsés, 2013. október 30. ? Kustra Ferenc
Szín-kavalkádok, minden irányban másként
Láttatják, hogy ősz színei, hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények, hogy változnak!
(Senrjú)
Színes ősz zizzen,
Ahogy avarban lépek!
Halkan recsegés.
*
Köd hull színekre,
De színek nem bújnának?
Köd, könyörtelen.
*
Síró, szitáló
Köd? még ő a magányos.
Színek, párában!
*
Ködtől alig látható hajnalok,
Színek eltűnve? bújt völgyhajlatok.
Ősznek a csöndje is nézgélve, halk ködpárában hallgat,
Látszik, hogy nem sikerül neki, de kínlódva farolgat.
(Haiku)
Köd sötét árnya,
Árnyékmentességet fest.
Láthatatlanság.
*
Szürkület, eget
Nagyon ural, hajnalban.
Kis ködszitálás.
*
Tejfölös fátyol
Fehér bársonyként terül?
Horizont elbújt!
Vecsés, 2019. szeptember 13. Kustra Ferenc ? íródott a láthatóról?
Láttatják, hogy ősz színei, hogy változnak.
A színek változásai mindenütt kissé másként
Mutatják meg, hogy a fű, a növények, hogy változnak!
(Senrjú)
Színes ősz zizzen,
Ahogy avarban lépek!
Halkan recsegés.
*
Köd hull színekre,
De színek nem bújnának?
Köd, könyörtelen.
*
Síró, szitáló
Köd? még ő a magányos.
Színek, párában!
*
Ködtől alig látható hajnalok,
Színek eltűnve? bújt völgyhajlatok.
Ősznek a csöndje is nézgélve, halk ködpárában hallgat,
Látszik, hogy nem sikerül neki, de kínlódva farolgat.
(Haiku)
Köd sötét árnya,
Árnyékmentességet fest.
Láthatatlanság.
*
Szürkület, eget
Nagyon ural, hajnalban.
Kis ködszitálás.
*
Tejfölös fátyol
Fehér bársonyként terül?
Horizont elbújt!
Vecsés, 2019. szeptember 13. Kustra Ferenc ? íródott a láthatóról?
A Nagy háborúban
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
Rövid, néhány nap alatt, csak úgy, az osztag a felére fogyott?
Utána hirtelen, ez a tendencia, elhalt, lehorgonyzott.
Thélis volt az, aki a fáradt emberekben tartotta a lelket,
És a sokk ellenére beléjük töltött egy kis ?lázas? jókedvet.
Egy reggel a Meaux mellett egy pilóta bizonytalan keze
Vezette gép vágódott az út menti töltésnek, bele a földbe.
A kerekek összetörtek, a motor egészen a földig ért le.
Ez, a nap ébredésének a pillanata volt,
Amikor az éjszaka szelíd árnyain látszott,
Hogy a hajnal, hasadó fényével találkozott.
A leges-legmélyebb csend zárta körül a láthatatlan ösvényt,
Melyet a landoló repülő kevert, mint láthatatlan örvényt?
A hátsó fülkéből nagy nehezen, Marbot szállt ki,
Vállából fecskendezett vére, vékony sugárnyi?
Görnyedten, lassan a gép elejéhez csoszogott,
Ahol nem régen a kapitány sisakja látszott?
A lába megroggyant, ájultan a földre bukott.
Múlt az idő és Thélis eszmélve látta a növekvő fény hátterét,
Aztán megérezte, hogy a kormánykerék összeroncsolta a mellét,
Közben elkápráztatva nézte kelő nap sugarainak szépségét?
Gépiesen lefejtette magáról a vastag bundát,
Majd lecsúszott? amíg lába érintette a föld porát?
Halotti csend uralkodott mezők felett?
Thélis kapaszkodva felegyenesedett.
A mezők, hallgatagon elterülő csendje vonzotta,
Semmit sem értett, üres volt? nem volt semmi gondolata.
A hajnal friss levegőjében megfeszültek az izmai,
De önálló életet éltek a súlytalan végtagjai.
Már teljesen elvesztette a teste fölött az uralmát,
Csodálkozva nézte a karjai inga-szerű mozgását?
Bal oldalából langyos forrás csörgedezett,
De ezt nem tudta, ilyet ő már nem érzékelt?
Az volt az érzése, mintha régen sétálna a mezőkön?
Holott a friss napfényben, már régen elvágódott a földön?
Szomjas volt? beleharapott a harmatosan zsíros fűbe,
Még megpróbált fel is állni, de csak úgy maradt félig ülve.
Azután a hátára dőlt, mellén keresztbe tett karokkal,
Sebéből egyre gyorsabban kifolyt a vére? patakokkal.
A kapitány, még élve hullt a halál szelíden ölelő karjaiba?
Az aranyszínűre váltó napfény, a sugaraival beborította?
Vecsés, 2015. augusztus 17. ? Kustra Ferenc - Joseph Kessel: ?A repülőtiszt? c. regénye ihletésével írtam.
(Bokorrím)
Egyszer majd, én is átélem a halál titkát?
Ember, mikor elfoglalja az örök sírját.
Be is fogom lakni, mint egy medve a vackát.
A
Halál
Értem is
Eljön egyszer.
Megfejtem titkát...?
*
(3 soros-zárttükrős)
Bizony van, hogy fránya halál a legszebb,
Ha körülmény lehető legelegebb?
Bizony van, hogy fránya halál a legszebb.
A
Halál
Megváltó,
Ha az élet
Már élhetetlen.
*
(10 szavas)
Halál van, hogy szenvedés, a kínok kínja!
Kinek ily? sorsa?
Van
Kinek
Kivárni
Kín a halált.
Kinek mi sorsa...
*
Életemben mindig lánglelkű zápor verte a hátam,
A bársony finom éjszaka, csendben kerülte a házam?
Életemben a vágyam, vad vörös lánggal folyvást látszott,
De a teljesületlenül üres ágyban, mállás látszott.
Sok
Vágyam
Bennszorult.
Átvirrasztott,
Magányos éjben.
*
Életem, tüzesen forró életcsókkal soha nem lepett meg,
Gyötrő vihara, folyvást tarolta létem, nem átmenetileg.
Mit
Vágytam,
Híján volt.
Létem silány,
Csupasz virágszál.
*
(3 soros-zárttükrős)
Ezüstös mosollyal kacsint, felhősödött hold matt-fényes udvara,
Semmivé tűnik, ha felhő eltakarja, szép ezüstős alakja?
Ezüstös mosollyal kacsint, felhősödött hold matt-fényes udvara,
Vecsés, 2010. június 1. ? Szabadka, 2018. július 16. ?Kustra Ferenc ? Az alapokat én írtam, alájuk az apevákat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. Az apevák címe: ??Kinek mi a sorsa...??
Egyszer majd, én is átélem a halál titkát?
Ember, mikor elfoglalja az örök sírját.
Be is fogom lakni, mint egy medve a vackát.
A
Halál
Értem is
Eljön egyszer.
Megfejtem titkát...?
*
(3 soros-zárttükrős)
Bizony van, hogy fránya halál a legszebb,
Ha körülmény lehető legelegebb?
Bizony van, hogy fránya halál a legszebb.
A
Halál
Megváltó,
Ha az élet
Már élhetetlen.
*
(10 szavas)
Halál van, hogy szenvedés, a kínok kínja!
Kinek ily? sorsa?
Van
Kinek
Kivárni
Kín a halált.
Kinek mi sorsa...
*
Életemben mindig lánglelkű zápor verte a hátam,
A bársony finom éjszaka, csendben kerülte a házam?
Életemben a vágyam, vad vörös lánggal folyvást látszott,
De a teljesületlenül üres ágyban, mállás látszott.
Sok
Vágyam
Bennszorult.
Átvirrasztott,
Magányos éjben.
*
Életem, tüzesen forró életcsókkal soha nem lepett meg,
Gyötrő vihara, folyvást tarolta létem, nem átmenetileg.
Mit
Vágytam,
Híján volt.
Létem silány,
Csupasz virágszál.
*
(3 soros-zárttükrős)
Ezüstös mosollyal kacsint, felhősödött hold matt-fényes udvara,
Semmivé tűnik, ha felhő eltakarja, szép ezüstős alakja?
Ezüstös mosollyal kacsint, felhősödött hold matt-fényes udvara,
Vecsés, 2010. június 1. ? Szabadka, 2018. július 16. ?Kustra Ferenc ? Az alapokat én írtam, alájuk az apevákat, szerző-, és poéta társam Jurisin Szőke Margit. Az apevák címe: ??Kinek mi a sorsa...??
