Szófelhő » Elt » 270. oldal
Idő    Értékelés
Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?
Rég nem láttam az arcodat.
Már csak a ködös,sűrű éjben
hallom még néha a hangodat.

Hiányzol !Vajon merre jársz most?
Eszedbe jutok néha még?
Jut e még számomra egy jó szó?
Egyetlen forró ölelés?

Akarlak !,De nem foglak keresni!
Nem alázkodom meg senkinek!
Megtört szívem száz sebből vérzik,
már nem tudod összetörni sem.

Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,
melytől sziszegve lángra kap,
De ha te nem jössz,nem foglak keresni!
Eltűnök mint a zivatar.

Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 2579
Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.
Beküldő: Boda János
Olvasták: 3040
Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.
Beküldő: Kandrács Judit
Olvasták: 1687

Az utolsó estén elcsókoltam
talán az összes csókomat,
az utolsó estén elvettél mindent,
ami belőlem megmaradt.

Az utolsó estén úgy csodáltál,
mint egy lehulló csillagot,
az utolsó estén szemed fénye
tündöklő gyémántként csillogott.

Az utolsó éjjel úgy öleltél,
ahogyan soha senki más,
hörgő vulkánként elsöpörtél
minden gátat,mi köztünk állt.

Az utolsó estén úgy szerettél,
mintha nem is akarnál semmi mást,
pedig akkor még nem is tudtuk,
hogy ez lesz az utolsó éjszakánk.

Beküldő: Meggyesi Éva.
Olvasták: 1939