Ne bánts már MÚLT, maradj veszteg,
elkövettem sok-sok hibát,
ne büntess, hisz lelkem retteg,
unom már a sok kritikát.

Ne bánts már MÚLT, engedj végre,
nem vádollak, veled éltem,
megtanultam nézni égre,
imádságra hajlik térdem.

Ne bánts már MÚLT, elengedlek,
érted mit sem tehetek már,
helye nincs a kételyeknek,
üres már a méregpohár.

Ne bánts már MÚLT, emlékezzél,
voltál igaz, jó barátom,
fogadd el, hogy ködbe vesztél,
nem lehetsz már a világom.

Ne bánts már MÚLT, én sem bántlak,
hisz voltál igaz oktatóm,
harag nélkül elbocsátlak,
Isten veled hű tanítóm.

Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?
Rég nem láttam az arcodat.
Már csak a ködös,sűrű éjben
hallom még néha a hangodat.

Hiányzol !Vajon merre jársz most?
Eszedbe jutok néha még?
Jut e még számomra egy jó szó?
Egyetlen forró ölelés?

Akarlak !,De nem foglak keresni!
Nem alázkodom meg senkinek!
Megtört szívem száz sebből vérzik,
már nem tudod összetörni sem.

Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,
melytől sziszegve lángra kap,
De ha te nem jössz,nem foglak keresni!
Eltűnök mint a zivatar.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.