Nekem nincs halloween, csak halottak napja,
ilyenkor az ember holtait siratja.
Mert ha fájó szívvel vissza gondol rájuk,
újra érzi azt, hogy mit jelent hiányuk.

Amíg velünk voltak, és közöttünk éltek,
nem sejtettük, milyen mulandó az élet.
Mennyi minden van, mit nem mondhattunk már el,
de talán hallhatják odafent a mennyben.

Most pár szál virággal emlékezem rájuk,
s halk imával kérem: legyen szép az álmuk.
Nem halnak meg ők, míg emlékünkben élnek,
s a vén idő szárnyán minden emlék szép lesz.

Istenem! Add azt, hogy nyugodt legyen álmuk,
s erőt, hogy a lelki békénk megtaláljuk.
Hisz hol ők nyugszanak, nem fáj semmi többé,
s az emlékük itt él bennünk mindörökké.

Tüzek égnek sápadt pusztán
rőt fényük imbolyog,
kunyhó mellett öreg juhász
hold fénye ráragyog.

Eltekint a messzi tájra
ráncok véste arccal,
merre csak lát ősi puszta
zöld terített asztal.

Lába mellett ül a társa
a hű juhászkutya,
az egyetlen lény akiben
nem kell csalódnia.

Utolsónak kelő napnak
biccent oda némán,
csendben, nyugodtan pergett le
élete a pusztán.

Holtak napján, ha kimegyek
csendes temetőbe,
borús könnyező arcomat
rejtem tenyerembe.

Amióta erre jártam
elszálltak az évek,
megfáradt idős szüleim
csak szívemben élnek.

Temetőkertben elnézek
balra, aztán jobbra,
mindenfelé kopottasan
áll elmúlás szobra.

Virágtengerek borítják
a sírhalmok végét,
akik itt nyugszanak ők már
meglelték a békét.

Hosszú utat jártam én be
ezen a világon.
Célként érve el a reményt
megleltem a párom.

Megosztottuk mi egymással
a hitvesi nyoszolyát.
Megtaláltuk a szerelmet
átélve sok csodát.

Társam lettél szerelmesem,
nem csupán szerető.
Tőled, ami elválaszthat
nem más, csak temető.

Szedtem már életemben sok rózsát,
illatoztam bimbódzó virágát.
Bánat nélkül nincs öröm sohase,
megszúrt már alattomos tövise.

Szerelemnek társa lett a féltés,
megtalált engem is kísértés,
fogd hát óvatosan meg a rózsát,
szeretetre váltva hervadását.