Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.

Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.

Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.

Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.

Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Azon a nyáron melegebb volt,
fülledtek voltak a nappalok,
azon a nyáron azt hittem ,hogy
bárkinél boldogabb vagyok.

Azon a nyáron nekem hoztad
lelkednek minden moraját,
azon a nyáron benned láttam
a lenyugvó nap sugarát.

Azután jött egy őszi reggel
ködöt szitálva messzire
mely szertetépett minden álmot,
s nem akartam már élni sem.

Azóta elszálltak az évek
s bár belül leg mélyen titkolom,
szívemben egyre jobban érzem
sohasem voltunk boldogok.

Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.

Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.

Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.

Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.

Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?

Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!

Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.

Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.