Szófelhő » Egyre
« Első oldal
1
...
of
14
Idő    Értékelés
Hitedre Tiborc
(a közmunkások dala)

Sorsunk bábeli szekerei itt
feszültek
ezen a földön, ezeken
az utakon s hiába
kapaszkodtak
karmai
ahogy változott az ég
úgy hullott itt áldás helyett
átok s úgy őröltek az istenek
egyforma malmai
hiába jártak lovak
szügyig az időben
hogy a kiáltást sem
hallotta senki
a míg álmodott a nép
arról ami nincs ? hű fiak
a romlásból
nem tudták kivezetni

Törvényei szerint forog
a világ befutja útját a fény is
legyen gazda vagy közmunkás
egyre megy
nem a jussa itt senkinek
a hallgatás
ha sorsa szóra kényszeríti
Karjaink lüktető istrángjai
hurcolják a kor talyigáit
megrakva a múlt málott
köveivel s mi
becsapott nemzedékek
viseljük sorsunkat ujabb
s újabb sebeivel
mert a népnek
nincs ege az útnak
csak erős a lejtmenet
az éhezőnek kenyér
kell és rendes munka
a munkanélkülinek
a gyereknek jó iskola
hogy tanulhasson


hogy ne legyen cseléd
se úrnál szolga,
de gyalázat
a rendszer elvette a létrát tőle
amin fölkapaszodhatna

Törvényei szerint forog a világ
befutja útját a fény is
dobok bőgők gitárok
váltsátok meg bűneitől ezt
a pökhendi világot
dobogjatok mégis
kürtök rikoltsatok
rikoltsatok a messzeségbe
még testetelen félelem
készül közöttünk
hogy szívünket mindennap
felélje - ne hagyjátok
dobogjatok dobok bőgők gitárok
lázítsátok fel értünk a világot


Tiborc mondta:
aki száz meg százezert rabol,
lészen Bírája annak, akit a
szükség garast rabolni
kényszerített ! ne hagyjátok
Ne féljétek !
fogjatok össze ti elnyomottak
ha ezen múlik az élet
s teremtsetek
munkát kenyeret magatoknak
ne hallgassatok
dobok bőgők gitárok
dobogjatok
dobok, bőgő gitárok
Tiborc hitére
riadót doboljatok !
Beküldő: Szet.Vili
Az elveszett varázs zárszavával
játszik egy apró csekély jel
követi jelét
amit megérlel
az utolsó káva végzet
amely mégis még is
bálozó Zionhoz
hozott ígéret

s végre hátrahökken és nézi
miként cseréli árapályra
azt a régi
szünetből szaladt
bóbitás salak
kegyét
amely még csak úgy ragyog
Mint kezében egy zsebkendőnyi mályvapor
virít és kérdi
talán magánál definiáltabb
Ígéret parázslik
amely egy újkori eszmék
-s sokan kinevették
ahogy bóbiskol egy percre
s magáról görbül már
a térdkalácsa
S ha csak ezen múlik
Hát senki se lássa

viszont ha másra jeldül görbe
képe
vagy viszonzásul, már csak utolsót
vegyen magának
kímélet az egyre
ezt azért ne felejtse
olcsó kuszált
már ha elég facsar
ha jó lesz
s meg is érti
Magától egy úri ember csak ezt kéri..
Beküldő: Jan Zsaviczky
Kikezdenék veled
ha te is akarnád
ha kitárt karjaidba
befogadnál
ha ölelnél szelíden
ha ölelnél vadul
ha fölém kerekednél
s én lennék alul
s úgy ülnél meg
úgy lüktetne
csípőd gyorsuló tánca
hogy tüzet fogna
a testünk s enyém
egyre lángolóbbá válna
és lázas lelkünk is égne
öledben
a gyönyörű mélyben
a te gyönyörű öleddel
tangót járnánk
amíg feltámad
fehér gyöngyeim árja
s elöntene téged is
a Feloldozás
ujjongó jajongásodra várva
Beküldő: Sz.Vili
A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!
Beküldő: Varga Bertalan
Lopakszom...
Lopakszom és fülelek,
meghallom, az üzenet
lassan egyre közelebb ér,
s körbefog...
Émelyítő kacagás csupán?
Vagy rohanás egy érzelem után?
Csukd be a szemem,
hadd érezzem, amit érezni akarok,
amit minden alkalommal tenyerembe adtatok,
s én mohón utánanyúltam...
Feledtem a jövőm, a múltam.
A jelenem kell, hallani, s
minden pillanatát átélni Veled.
És csak tudd,
ha elmész, én is elmegyek...
Beküldő: Tullner Flóra
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák