Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Szeretem azt a kis
Könnyű termetedet,
Fekete hajadat,
Fehér homlokodat,
Sötét szemeidet,
Piros orcáidat,
Azt az édes ajkat,
Azt a lágy kis kezet,
Melynek érintése
Magában élvezet,
Szeretem lelkednek
Magas röpülését,
Szeretem szivednek
Tengerszem-mélységét,
Szeretlek, ha örülsz
És ha búbánat bánt,
Szeretem mosolyod
S könnyeid egyaránt,
Szeretem erényid
Tiszta sugárzását,
Szeretem hibáid
Napfogyatkozását,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Amint embernek csak
Szeretnie lehet.
Kivűled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden
Gondolatomon át,
Te vagy érzeményem
Mind alva, mind ébren,
Te hangzol szivemnek
Minden verésében,
Lemondanék minden
Dicsőségrül érted
S megszereznék érted
Minden dicsőséget,
Nekem nincsen vágyam,
Nincsen akaratom,
Mert amit te akarsz,
Én is azt akarom,
Nincs az az áldozat,
Mely kicsiny ne lenne
Éretted, hogyha te
Örömet lelsz benne,
S nincs csekélység, ami
Gyötrelmesen nem sért,
Hogyha te fájlalod
Annak veszteségét,
Szeretlek, kedvesem,
Szeretlek tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden,
De mindened vagyok
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred,
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szivemmel,
Szeretlek lelkemmel,
Szeretlek ábrándos
Őrült szerelemmel!...
És ha mindezért jár
Díj avvagy dicséret,
Nem engem illet az,
Egyedül csak téged,
A dicséretet és
Díjat te érdemled...
Mert tőled tanultam
Én e nagy szerelmet!

Míg mulatásba merülsz Baiaeban - Cynthia! - melyhez
Hercules által vert vízközi út kanyarog,
s egyszer a Thesprotus országának partjai mentén,
majd Misenus csúcsán nézed a tengereket:
drága szerelmünk éjjei jutnak-e néha eszedbe?
Szíved legmélyén megvan-e régi helyem?
Vagy valamely ellenség elcsent már dalaimtól,
Cynthia, képmutatón esdve szerelmed után?
Már ha időt pazarolsz, inkább vékonyka lapáttal
hajtsd kicsi csónakodat átal a Lucrinuson,
vagy Theutras csobogó medrébe merülve lubickolj,
paskolván evező kézzel a lágy habokat,
mint hogy férfi beszédét, kéjsóvár susogását
hallgasd, fekve a part elhagyatott fövenyén!
Mert így csábul bűnre a lány, ha szeretve nem őrzik,
így feled el fogadást, múltakat, isteneket.
Ezt nem azért írom, mert hogy nem tiszta a híred,
ám mivel aggódó minden igaz szerelem.
Hát ne neheztelj rám, ha talán szomorítnak e versek:
féltékenységem itt a hibás egyedül.
Több gondom, mint rád, a tulajdon anyámra se lenne,
nélküled árva, üres volna az életem is.
Otthonom, édesanyám te-magad vagy, Cynthia, csak te,
minden örömsugarat csak teneked köszönök.
Néha borús vagyok, olykor víg, s ha kiváncsi barátok
kérdezik, azt felelem: Cynthia tudja, miért.
Jer haza hát mielőbb, csúf, züllött hely az a Baiae,
mely megrontja a szűz, tiszta leányt gonoszul.
Sok keserű, szomorú válást okozott az a part már.
Ó, Baiae, szerelem gyilkosa, légy nyomorult!



--------------------------------------------------------------------------------

Cynthia festi magát?


Mondd, igaz-é, hogy utánzod a festett képü britannust
és aranyos szerrel mázolod át hajadat?
A természet minden igaz formát kiszabott: a
belga szinekbe takart római arc iszonyú.
Mert valahol valamely nő kékkel fente ki arcát,
vajjon máris a kék szín a helyes csakugyan?
Hantja alatt is gyötrődjék az a lány, ki először
kent idegen szineket balgán fürtjeire!
Énnekem oly kicsi kell, hogy szépnek lássalak, édes:
annyi csupán, hogy légy gyakran a látogatóm.
Nincs ugyebár testvéred e földön, nincs gyereked sem:
hadd legyek egymagam a fívéred, fiad is.
Este saját ágyadba feküdj le csak, az legyen őrződ
s felkoszorúzva ne ülj léha, ledér lakomán!
Jaj, ne akard, hogy hinnem kelljen a sok fecsegőnek!
Szárazon és vizen át szárnyal a hír sebesen!

Mosolyogj rám, édes feleségem!
Nincs virág a földön és az égen
Csillag, amely képviselhetné a
Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arcodon a felhő,
S fúvalom, mely elröpítse, nem jő:
Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek,
Mosolyodnak hajnalával azt. -

Puszta télben a kert puszta fája
Milyen vággyal, mily ohajtva várja
A tavaszt, mely néki majd virító
Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze-földön jára,
S éjjel ér be falva határára,
Várja, várja: mikor csillog rá már
Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji
Sötétséget hosszan, hosszan nézi
S egyedűl: mint várja epedőn a
Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva,
Miként várnak a föltámadásra!...
Oh, de hát én, én még mindezeknél
Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed,
Akinek ha szíve könyvét érted,
Tudhatod, hogy benne mindenik sor
Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arcod tükre lelkem,
Éspedig nagyító tükre, melyben
Hosszu és mély tőrdöfés az, ami
Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!...
Ajkad, kezed, térded csókolója,
Álmaid hiven-virasztó őre,
Életednek árnya, férjed, kér.

Emlékszik az arany napokra,
Ugy-e, emlékszik, édesem?
A lugas árnya enyhén fedett be
S ott üldögéltünk kettesen
Irtózatos szerelmesen.

Szerelemről suttogott minden,
Csiripoltak a verebek,
És mi nem mondottunk egymásnak
Sablonon kívül egyebet -
Mért voltunk olyan gyerekek?

A mama is megnézett néha,
Nyugodtan ment ismét odább:
ťHadd játsszanak szegény gyerekek,
Játéknál nem mennek tovább,
Hisz' ők még olyan ostobák.Ť

És mi csak ültünk, üldögéltünk
Traccsolva sok mihaszna szót,
Pedig szerettünk volna szólni
Egymásnak szépet, lángolót
De - mersze egyiknek se vót.

No, aztán, ha egyedül voltunk,
Volt elég önvád s gyötrelem.
Majd szétvetett bennünket olykor
A sok hevítő érzelem,
Ugy-e, hogy így volt, édesem?

A multkor aztán nagy sokára
Ismét találkoztam veled,
Azaz magával. Hosszú ruhát
Öltött azóta már kegyed,
Nem kurta szoknyás kisgyerek.

Alig vártunk az együtt-létre,
Sóhajtoztunk a mult felett,
Elmondtuk, amit elhallgattunk
Nem oly régen, mint gyermekek,
Vágván ábrándos képeket...

De mikor aztán úgy magunkban
Gondolkoztunk az eseten,
Rájöttünk, hogy bizony a multból
Kinőttünk szépen, csendesen
Maga is, én is, kedvesem...

Maga egy dandyt kívánt látni,
Ki úgy szórja a bókokat,
S talált egy száraz ifju embert,
Aki tanult ugyan sokat,
De - nem mulattat lányokat.

Én a régi lányért epedtem,
Ki szende volt és angyali,
Nem bomlott az egyenruháért,
Szerelmet nem mert vallani,
De maga - nem a hajdani.

Emlékszik e históriára
És nem mereng el e felett?
Nem mondja, mint én - könnyes szemmel,
Hogy: Boldogok a gyerekek,
Mert tudják, mi a szeretet!

Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.

Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.

Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.

Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát - akkor sincsen vége.