Idő 
Értékelés 
Értékelés Befagyott tó jegén csillan
A Hold halvány fénye ,
S szállít némi gyenge
Fényt a sötétségbe .
Minden fagyott,reszket
A csillag is a sötét égen .
Fagyott a hópihe a levegőben ,
A szél is recseg a sötétben.
Én mégis a tóparton állok
Egyedül, nem várom a tavaszt,
Mert elbűvölt szépsége
Mint szerelem a kamaszt.
A Hold halvány fénye ,
S szállít némi gyenge
Fényt a sötétségbe .
Minden fagyott,reszket
A csillag is a sötét égen .
Fagyott a hópihe a levegőben ,
A szél is recseg a sötétben.
Én mégis a tóparton állok
Egyedül, nem várom a tavaszt,
Mert elbűvölt szépsége
Mint szerelem a kamaszt.
Meditálás a szerelemről…
Fiatalon te lány voltál vagy fiú, mindegy most már… édes,
Ha, egyszer te voltál a tántoríthatatlan hősszerelmes…
Elsodort az érzés, kiélvezted minden pillanatát,
Ha megláttad, máris érezted a torkod szorítását…
Legfontosabb volt, hogy a kebled duzzadt a jó érzéstől,
Közben meg nem tudtad, eltávolodtál a józan-észtől…
Évek, azonban nem állnak meg, elszaladnak,
Emberek és a világ mind-mind megváltoznak…
Ha szerelmes típus vagy, akkor a szerelem tovább él,
És a lelkedben, a sok-sok régi emlék… tovább mesél!
Megöregedtél, talán már párod sincs…
De benned van a szerelem, még nagy kincs…
Igazad is van, nehogy lemondj róla,
Még ha, már nem is ülsz Te… többet lóra.
Ki tudja, hogy még öregen is, nem ér-e utol a szerelem,
Mert, ha mégis, akkor lesz boldog öregséged… nagyon végtelen…
Test öregszik, de szerelmes lélek, tovább feszíti a kebled,
Este, ha egyedül lefekszel, úgyis rád tőr a sok emléked…
Az évek, nem állnak meg, nem is várnak rád, messzire szaladnak,
Benned az érzés még fiatalos, ne látsszál vigasztalannak…
Vecsés, 2015. február 2. - Kustra Ferenc József
Fiatalon te lány voltál vagy fiú, mindegy most már… édes,
Ha, egyszer te voltál a tántoríthatatlan hősszerelmes…
Elsodort az érzés, kiélvezted minden pillanatát,
Ha megláttad, máris érezted a torkod szorítását…
Legfontosabb volt, hogy a kebled duzzadt a jó érzéstől,
Közben meg nem tudtad, eltávolodtál a józan-észtől…
Évek, azonban nem állnak meg, elszaladnak,
Emberek és a világ mind-mind megváltoznak…
Ha szerelmes típus vagy, akkor a szerelem tovább él,
És a lelkedben, a sok-sok régi emlék… tovább mesél!
Megöregedtél, talán már párod sincs…
De benned van a szerelem, még nagy kincs…
Igazad is van, nehogy lemondj róla,
Még ha, már nem is ülsz Te… többet lóra.
Ki tudja, hogy még öregen is, nem ér-e utol a szerelem,
Mert, ha mégis, akkor lesz boldog öregséged… nagyon végtelen…
Test öregszik, de szerelmes lélek, tovább feszíti a kebled,
Este, ha egyedül lefekszel, úgyis rád tőr a sok emléked…
Az évek, nem állnak meg, nem is várnak rád, messzire szaladnak,
Benned az érzés még fiatalos, ne látsszál vigasztalannak…
Vecsés, 2015. február 2. - Kustra Ferenc József
…az élet színpadán…
Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.
Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…
Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.
A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?
Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.
Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…
Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!
Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.
De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.
Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…
Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…
Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…
Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt,
Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt.
Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket,
Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet.
Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem,
Életem maga volt az én keserűvíz tengerem…
Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában,
Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában.
Páncélozott szó sem védett soha,
Élet vad volt velem és mostoha…
Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon
Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon.
Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat,
Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat.
A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk,
Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk…
Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam,
Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam.
Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada,
Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja?
Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan…
Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan…
Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban,
Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban.
Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága,
Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna?
Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál,
Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál…
Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén,
Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén.
Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka,
Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara!
Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet,
Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket.
Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott,
De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott.
De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt…
Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt.
Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra,
Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra.
Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból?
Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból…
Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak,
Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának.
Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni,
Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni…
Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek…
Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek…
Majd cinkosan kacsintanak a verebek…
Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként
Bánatom van, Melitta asszony,
Busságomban… ez csak egy esély…
Emlékszem, ölelés
Volt osztályrész… mesés.
Most elhatárolódsz, most mesélj…
Búdat hallom... kapu zárt noha,
Kérsz ölelést, nem adom soha.
Volt osztályrész régen,
Csend ül azon régen.
Szívem zárva, nincs vissza, soha.
*
Ígértem neked, jó… hű leszek,
Én bizony, máig is így teszek.
Más nőre nem vágyok,
Téged várnak álmok…
Már nincs benned semmi szeretlek?
A hited szép, de elhalt bennem,
Hűséged tisztelem, de már nem.
Régi láng elaludt,
Nem ébreszt új lángot.
Marad: tisztelet, más többé nem.
*
Még szeretlek, ez fontos hitem.
Én tebenned biz’ mindig hittem…
Mi újra kezdhetnénk,
Részemről… szeretnék!
Egyedül hagytál, pedig hittem!
Újrakezdést kérsz, de mély sebem,
Ígéretnek gyenge ez nekem.
Elhagytál már régen,
Most gyógyulok csendben.
Vissza többé már nincs út szívem.
Vecsés, 2025. július 13. – Siófok, 2025. szeptember 20. -Kustra Ferenc József- Gránicz Éva- írtuk: romantikus LIMERIKBEN 2 szerzősnek.
Busságomban… ez csak egy esély…
Emlékszem, ölelés
Volt osztályrész… mesés.
Most elhatárolódsz, most mesélj…
Búdat hallom... kapu zárt noha,
Kérsz ölelést, nem adom soha.
Volt osztályrész régen,
Csend ül azon régen.
Szívem zárva, nincs vissza, soha.
*
Ígértem neked, jó… hű leszek,
Én bizony, máig is így teszek.
Más nőre nem vágyok,
Téged várnak álmok…
Már nincs benned semmi szeretlek?
A hited szép, de elhalt bennem,
Hűséged tisztelem, de már nem.
Régi láng elaludt,
Nem ébreszt új lángot.
Marad: tisztelet, más többé nem.
*
Még szeretlek, ez fontos hitem.
Én tebenned biz’ mindig hittem…
Mi újra kezdhetnénk,
Részemről… szeretnék!
Egyedül hagytál, pedig hittem!
Újrakezdést kérsz, de mély sebem,
Ígéretnek gyenge ez nekem.
Elhagytál már régen,
Most gyógyulok csendben.
Vissza többé már nincs út szívem.
Vecsés, 2025. július 13. – Siófok, 2025. szeptember 20. -Kustra Ferenc József- Gránicz Éva- írtuk: romantikus LIMERIKBEN 2 szerzősnek.
Kegyed lenne az én örök pirkadatom…
Kegyed lenne a reggeli napsugárom…
Kegyed lenne a szépség-örök napfényem,
Kegyed lenne a reggeli ébredésem…
Kegyed lehetne a szerelem-szellőm…
Kegyed lehetne szerelem észvesztőm…
Kegyed lehetne, aki inná a csókomat…
Kegyed lehetne, ki visszaadná csókomat…
Kegyed legyen már az, ki melengeti a szívemet…
Kegyed legyen már az, ki pátyolgatja a lelkemet…
Kegyed legyen már az, ki este engem álomba simogat…
Kegyed legyen már az, ki velem valósítja meg álmokat!
Vecsés, 2021. március 22. – Kustra Ferenc József – íródott, szerelmesen vágyódó, anaforás csokorban.
Kegyed lenne a reggeli napsugárom…
Kegyed lenne a szépség-örök napfényem,
Kegyed lenne a reggeli ébredésem…
Kegyed lehetne a szerelem-szellőm…
Kegyed lehetne szerelem észvesztőm…
Kegyed lehetne, aki inná a csókomat…
Kegyed lehetne, ki visszaadná csókomat…
Kegyed legyen már az, ki melengeti a szívemet…
Kegyed legyen már az, ki pátyolgatja a lelkemet…
Kegyed legyen már az, ki este engem álomba simogat…
Kegyed legyen már az, ki velem valósítja meg álmokat!
Vecsés, 2021. március 22. – Kustra Ferenc József – íródott, szerelmesen vágyódó, anaforás csokorban.
