Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Csak úgy, elindultam a kihalt utcán,
Nézem, sehol nem látok senkit.
Egyedül ballagok az üres utcán,
Én úgy megölelnék mindenkit.

Vajh’ miért? Öröm nem ért, igaz bú sem,
Utcán én mért nem látok senkit?
Csak ballagok, magam előre viszem,
Nem tudok átölelni… nincs kit.

Emberbaráti szeretet dúl bennem,
De utcákon nem látok senkit.
A szeretet magányosan él bennem
És nincs, kit megöleljek… nincs kit…

Vecsés, 2012. március 20. – Kustra Ferenc József- írtam a szeretetről, önéletrajzi írásként.

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Ma negyedszázados az Edina,
Holnap már oviba megy a lánya.
Elköltözött, éli az életét,
Mikivel tapossa... élet vízét…

Tanul, keresi az életútját,
És közben neveli, növő lányát.
Soká élj és légy boldog egészen,
Életutadon, Isten segítsen.

Az én Istenem éltesen!

Vecsés, 2001. szeptember 2. – Kustra Ferenc József- írtam: a nagyobb lányom születésnapjára… Önéletrajzi írás.

Boldog homokszemcse oly' gyorsan görög a játszótéren,
Felismerte, már fújta erre a szél, nem olyan régen.
Fújta őt mindenfele, nem akad fel ily' semmiségen.

Aztán csak jön egy nagy gép... összeszedi társaival,
Elviszik és felhasználják egy háznál, vályogfallal,
Hogy embereket melegítsen agyag-sár alappal.

20 év múlva…
***

Lakónegyed épül, betonból. Buldózer jön,
Lebontja a homokszemcse otthonát, rögtön,
Majd, új élet perspektívát kap… felemelőn?

Felajánlják neki új életet és kimossák az agyagot,
Viszik, társaival jól megtöltik a nagy szállító-szalagot,
Aztán meg sem állnak, ővelük töltik homokóra számlapot.

Mily’ boldog, hogy megint az embert szolgálja,
De most egy kisgyerek lesz a kisgazdája,
Kinek még mit sem mond, az óra számlapja.

Kisgyerek első nap már leverte a homokórát,
És társaival együtt, söpörték az óra morzsát.
De homokszem boldog, visszakapta mozgás-világát.

Vecsés, 2015. július 6. - Kustra Ferenc József