Csak egyetlen perc,de benne volt minden!
A boldogság,mit tőled kaptam én,
csak egyetlen perc,míg átkaroltál némán
s magadhoz öleltél lágyan,könnyedén.

Csak egyetlen perc! De éreztem mindent,
a forró vágyaid,a néma lüktetést,
csak egyetlen perc!S én azt hittem akkor
szíved már egyedül csak az enyém.

Csak egyetlen perc!De újra kezdtem félni
míg szemed tükrében ott égett a fény,
csak egyetlen perc,míg kiégett a szikra!
S szemed tükrében kihunyt már a fény.

És azóta százszor! Százszor jobban érzem!
Csak egyetlen percig szerethetlek én,
csak egyetlen könnycsepp szememből peregve,
és az álmaimtól búcsút intek én.

Azon az estén rád gondoltam
s titokban téged vártalak,
azon az estén azt hittem hogy
nem lesz majd nálam boldogabb.

Azon az estén benned láttam
a legfényesebb csillagot,
mely a sötétből rám nevetve
egyedül énreám ragyog.

Azon az estén nem akartam
hízelgést,hazug bókokat,
csak karjaid forró ölelését,
melytől csitulnék boldogan.

Azon az estén tőled vártam
a letűnő nap sugarát,
s azon az estén tőled kaptam
az esti köd szürke fátyolát.

Azon az estén elborult minden,
eltűnt a hold,s a csillagok,
azon az estén ráébredtem,
én csak a játékod vagyok!

Mikor megszülettél ,s piciny gyermek voltál
te voltál a legszebb,legdrágább nekem
szerettem volna minden jót megadni
hogy kettőnk helyett is szerethesselek.

Azt hittem ezzel jót fogok tenni
hisz az egyetlen kincs,mit adhattam neked
túl sokat dolgoztam hogy megtudjam adni
mire egy gyermeknek szüksége lehet.

Hány éjjel sírtam,mindenről lemondtam
hisz mindig fillérekből kellett tengenem
nem hoztam mostohát,hisz sokat beteg voltam
s nem akartam hogy árthasson neked.

Lehoztam volna a csillagot az égről
kiszolgáltalak,kényeztettelek
s nem vártam érte semmi mást cserébe
csak mint édesanyát egy picit szeress.

Elszálltak az évek nem bírok már annyit
öreg vagyok ,és egyre betegebb,
mi lesz ha egy nap nem bírok már menni
hogy leszek segítőd,két kezed neked?

Elrontottam mert meg akartam adni
apád helyett is amit csak tudok,
hisz mások dúskálnak minden földi jóban
de van akinek még ennyi sem jutott!

Sokszor úgy érzem jobb volna nem lenni
hisz egyre kevesebb mit adhatok neked
segítséget tőled hiába is kérnék
s azt hogy már nem bírom ,észre sem veszed.

Nem akarok öreg,s tehetetlen lenni
hisz számodra már most is alig létezem!
Meg kell tanulnod egyedül megállni,
mert lesz idő,mikor már nem leszek veled!

Csendben jő a fénylő angyal,
Árnya suhan falamon,
Csendben várom mit hoz nékem,
Ajándékot?... nem tudom,
Leszállt egy percre...
tovább áll...
Hozott valamit?
Vagy csak tovább állt?
Nem itt van.. Érzem minden percben,
A szeretett az ami körül vesz engem,
Vigyázok rá..Nem engedem el soha,
S életem végén majd egyedül röppen tova.

Egyedül vagyok.
Magányosan, elhagyatva.
Sűrű csend vesz körül.
Légy sem zümmög, mégis hallok valamit.
Lassan becsukom a szemem, félek.
Keresem a zaj forrását, nem hallok mást,
Csak az agyam zakatolását.

Dolgozik izzón, lázasan.
Egy halvány fénypontot látok messze,
Gondolatban odalopózom közelebbre.

Hunyorgok, elvakít.
Kis cikázó kockák suhannak el előtte.
Figyelek.
Várok, míg a szemem megszokja a fényt.
S ekkor látom, egy film pereg.

Belenézek.
Fájó, ám mégis szép emlékek.

Szívem egyre hevesebben ver.
Egy hirtelen rándulás.
Ébren vagyok.
Verejtékben úszik a testem.
Most jöttem rá, mindent elvesztettem.

Éltem egy világban, mely színekkel volt teli,
Most szurok van mindenütt.
Éget, forró.
Mintha a pokol lenne.
Nem hasonlít szerelemre.

Vágyakozok. El innen, vissza a múltba.
De valami nem enged.
A valóság az, az taszít vissza.

Nem vagyok nyugodt. Nyomást érzek a szívembe
Egy könny törne elő, de ellenkezek, minden erőmet bevetve.
Még bírom, érzem már nem sokáig.
Győzött az érzés, s a könny legördül egészen a számig.

Megízlelem, nem sós, hanem keserű.
Vajon éri-e ajkam még éltető nedű?
A csókra gondolok. Édes, ízletes, álomszerű.

Fáradt vagyok.
Könnyben úszó arcomra rátelepszik az álmosság.
Hiába alszom, az agyam mégis zakatol tovább.