Pörög a rozsdás gyártósor,
Meg nem áll, hajt szüntelen.
Egyforma, örökös folyamat,
Monoton, jól bevált ütemen.

Szalagnál kimerült angyalok,
Kifakult, sűrű véres szárnyaik.
Még dobogó, jegesen vérző,
Sötét massza lepte vágyaik.

Isten kiadja időtlen parancsát,
Kegyetlen, igazi vezérigazgató.
Darabszám a minőség felett,
Az egyedi itt el nem fogadható.

Halált öntenek emberi formába,
Megkapjuk örökös börtönünk.
Az Úr nyugtázza, továbbengedi,
Vékony héjú törékeny kelyhünk.

Húskampón viszik a testeket,
Végső lépés ez a lélekcsarnok.
Felvágják még üres mellkasunk,
Keserű elmúlást lehelnek bele.
Sorsunk mától, hogy meghalunk.

Még gyermek voltam itt- e honban,
Egyedül éreztem magam családomban.
Beszéltem az éghez, könyörögve kértem,
Kit ott fent hagytam, adja ide nékem.
Emlékszem, tükör előtt álltam sírva kértem,
Mert a fájdalmam, oly nagy volt nékem.
Láttam magam a tükörben,
Tudtam, hogy kettő van belőlem.
Egy ki itt vagyok egyedül,
A másik, kit ott hagytam egyedül.
Hiányérzet fájdalma járta át testem,
De meghallgattatott könyörgésem!
Szóltak hozzám; Tarts ki!
Ikerlángod nem sokára érkezik.
Múlt az idő, az évek teltek,
Ahogy befogadott a föld,
Én úgy fokozatosan felejtek.
Az érzés megmaradt bennem,
Így felnőttként is az igazit kerestem.
Ám nem találtam sehol a másik felem,
Inkább egyedül éltem az életem.
Míg a sors váratlanul hozta elém,
Őt, az ikerlángom másik felét!
A felismerés érzése bennem,
Villámként hasított lelkemben.
Mily gyönyör és fájdalom egyben,
Hiszen előttem áll Ő a másik felem!
Megtaláltam végre, kit egy életen át kerestem,
A sors úgy hozta, hogy már nem érinthettem.
Más utakon járunk itt-e földi világban,
Dolgunk végeztével találkozunk az égi világban.
Most még a fájdalom járja át lelkem,
Tudom, nem lesz könnyű életem.
Míg itt vagyok, mindig hiányzik másik felem,
Soha sem lesz már talán boldog életem.
Várom, hogy lejárjon időm, mit kiszabott sorsom,
Amikor eljön az utolsó órám,
Reményteli lesz távozásom!
Hiszen vár minket oda át az igazi otthon,
Hogy kettészakadt lelkünk örökre összeforrjon!

Egyedül éltem életem, de boldogan,
Nagy szerelmet jó Isten elém hozta.
Váratlanul bukkant fel életembe,
Miért történt, akkor nem értem.
Különleges, mély érzelem,
Nem szokványos földi szerelem.
Megijedtem, ahogy ráeszméltem,
Imában a jó Istent ezerszer kértem,
Ezt az érzést vegye el tőlem!
Sokáig küzdöttem ellene,
Nem akartam, nem kértem!
Hiába, porba hullott kérésem.
Mind e közben gyötörtek fájó érzések!
Hiányod miatti szenvedések.
Minél inkább próbáltam eltemetni,
Annál inkább kezdett felerősödni.
Nem volt hát mit tennem,
Megadtam magam, s győzött az érzelem!
Kérdéseimre a választ, megkaptam sorban,
Találkozásunk meg volt írva sorsunkban.
Összeköt minket lelkünk egysége,
Rezgésünk egy dallamra szól az égben.
Így még nem szerethettek téged,
Nem felejtelek el, amíg élek!

Te vagy, kit így még soha nem szerettem,
Te vagy, kit majd sohasem feledek.
Te vagy, kihez lelkem szála örökre köt,
Te vagy, kihez sorosom küldött.
Váratlanul törtél életembe,
Egyedül Te vagy a szívemben!
Nincs azóta sem éjjelem, sem nappalom,
Tiéd minden gondolatom!
Nem élhetek már nélküled,
Engedd, hát élhessek veled.
Boldog soha mással nem lehetek,
Engedd, hát boldoggá tehesselek.
Te vagy, számomra fény az éjben,
Te vagy, kinek lelke reám talált a messzeségben.
Te vagy, életem minden rezdülése,
Te vagy, sorsom beteljesülése.

„NE ÖLJ!”
Írta: Poór Edit

A születés Isten kegyelme,
Az élet az Úr ajándéka,
A halál bűn következménye,
Bukás, büntetés hozadéka.

Minden egyes nap az életben,
Lehetőség örökéletre,
Bővülhet a fogalom köre,
Itt tágulhat az ismerete.

Az élet ad megpróbáltatást,
És sokszor szolgáltat ütközést,
Ebből a lélek megtanulja,
A múlandót hogyan uralja.

„Ne ölj” ezt mondja Isten szava,
Az életet Ő ajándékozta,
Az Élet Szent, Istentől való,
Ám nem kell félni a haláltól.

Csak Ő nyújthat örökéletet,
Felcserélve múló életet,
Egyedüli joga a végzet,
Mert Ő minden lelket átvezet.

Körülötted minden viruló,
Az élő természet ragyogó,
Azért ki az élet ellen vét,
A teremtő Isten ellen vét.

Ne öld élet semmi formáját,
Hagyd, hozza maga alkotását,
Istennek célja van vele,
Ő ki készít, majd neki helyet.

Meg kell kötni szív indulatát,
A szemek villanó sugarát,
Mielőtt még az lesújtana,
Visszahat bűnös gondolatra.

Ami az öléshez elvezet,
Gőg, dac, bosszú, hiúság érzet,
De az Úr igazság törvénye,
Nem tűri, bűn, törvény sértése.

„Ki fegyvert fog, fegyver által vész el”
Semmi rosszat nem cselekedhet,
Anélkül, hogy önmaga ellen,
Mint emberi lélek vétkezzen.

Így hat a természet törvénye,
Mely nem ismer kíméletet se,
Az ok – okozat jut érvényre,
Élő, az igazság törvénye.

A lélek azon érzéseit,
Mely a szeretet törvényeit,
Nem követi, azt irtsátok ki,
Mert menny kapuja nem nyílik ki.