Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.

Róka koma gyorsan szalad
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.

Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.

Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.

Elfogott a sötétség ura
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.

Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.

Meghaltak a sírkövek
kopnak rávésett nevek,
Isten, haza, hit nagy kincs
múltunk ne legyen bilincs.

Szakítsuk szét a láncunk,
váljon erővé gyászunk,
mert szabadság nem terem
könnyel sózott földeken.